Dalton Mosby

Dalton Mosby

rövid idézet

A kommunikációs készségem, és az üzleti érzékem. Nem végeztem el semmilyen továbbképzést, nem tanultam felsőoktatásban közgazdaságtant, mégis néha úgy érzem, hogy jobban átlátom ezeket a rendszereket, mint egy-két diplomás. Pusztán azért, mert én megtapasztaltam őket, nem csak nyersen bemagoltam, aztán elfelejtettem.A múltam. Rettentően érzékeny vagyok rá, és minél inkább próbálom elfelejteni. Tudom, hogy az tett azzá, aki ma vagyok, de ettől még nem fognak megszépülni az emlékeim róla. Nem igazán vannak vágyaim - élni, és túlélni. Minél nagyobbat szakasztani az üzleteimből, minél messzebbre és minél egzotikusabb helyekre ellátogatni, aztán talán egyszer, ha már ténylegesen megunom a munkámat, és még nem ülök börtönben, akkor valami keleti országban megpihenni. Hogy egyedül, vagy valaki mással, azt majd a jövő diktálja. Mivel napról napra élek, így se túlzott vágyaim, se túlzott félelmeim nincsenek. Megbékéltem már a saját halandóságommal. Szinte kicsattanok az energiától. Sokat edzek, rengeteget túrázok, amelyet néhanapján könnyen ellen tud súlyozni az, ha épp egy olyan országban tartózkodok, ahol a kemény drogok a megszokottnál gyakoribbnak számítanak. De próbálom nem elengedni magam, és mindig a lehető legjobb formámat hozni.

- Biztos vagy te ebben, D? - teszi fel a kérdést James, a legrégebbi társam. Ő a mi kis csapatunk közvetítője, ő hoz kapcsolatba a partnereinkkel, én pedig lebonyolítom az üzletet. Így működünk már évek óta, és egy nagyobb balhét leszámítva, egész nyereségesen is. Most épp Nyugat-Afrikába, pontosabban Nigériába hozott minket a sors.
- Ne aggódj már annyit. Eddig is megoldottam mindent, nem? - felelem neki magabiztosan, egy féloldalas vigyorral pillantva oldalra. Alig várom már, hogy kikerüljünk erről a pokoli helyről, és a nyugdíjas éveimet valami hűvös, északi helyen élhessem le. 26 éves vagyok, de már nyugdíjról beszélek? Bezony.
- Svájcban is csak egy hajszálon múlt, hogy a fejünk a nyakunkon távozott, nem egy dobozban - ebben mondjuk igaza volt, még ha túl makacs is voltam bevallani. Rosszul mérlegeltem, hogy kivel éri meg jobban üzletelni, és ez kishíján az életünkbe került. A beszállítóim stabilak, eddig sosem volt gond az áruval, és most sem ezen múlt az üzlet, csak a rossz döntésemen. Meglepő egyébként, hogy mennyi bűnszervezet fellelhető ott a függetlenség országában. Én az ottani két fő maffia-társasággal folytattam le egyfajta adok-kapokot. Az oroszok jobb árat, az albánok pedig jobb árut kínáltak a fegyverekért cserébe. Úgy véltem, az oroszok biztosabb pontnak számítanak, hisz velük már korábban is üzleteltem az évek során, tehát mondhatjuk úgy, hogy voltak közös kapcsolataink, és közös érdekeink. Tudták, hogy én minőségben kereskedem, tudták, hogy megéri megfizetni engem, és ezért is volt az ő ajánlatuk a csábítóbb. Lényeg a lényeg, a döntésemről idő előtt tudomást szereztek az albánok, és rajtaütöttek az átadáson. Az oroszok jó ideig engem hibáztattak, gondolván, hogy én vezettem oda őket, de azóta szerencsére sikerült kicsit javítani a viszonyunkon. De csak egy kicsit, még mindig ferde szemmel néznek rám. Ettől függetlenül most egy ideig meghúzom magam, és próbálok távol maradni mindkét nemzetiségtől, és lehetőség szerint egész Európától.
- Svájcban túl nagy fába vágtam a fejszémet, és tanultam is az esetből. Nem kell állandóan ezzel nyaggatnod, Benson. Azt azért ne felejtsd el, hogy te voltál az, aki felhozta lehetőségként az albánokat, nem én - nem akarom teljes mértékben ráverni a balhét, de azért muszáj belátnia, hogy ő is bőségesen kivette a részét belőle. Az oroszok miatt mentünk oda, és csak ott helyben derült ki, hogy más is érdeklődik a portékánk iránt. - Meg egyébként is. Az Svájc volt, ez meg Afrika - nem mintha ez nagy nyugtatásul szolgálna. Eddig csak két üzletet kötöttünk itt, még a pályafutásunk kezdetén, azok pedig droggal, illetve rabszolga-kereskedelemmel voltak kapcsolatosak, nem fegyverekkel.
- Akkor sincs ezzel kapcsolatban jó érzésem. Egy hadúrral próbálsz üzletelni. Hallod te ezt? Hadúrral! Már maga a szó is vészjósló, csupa problémával kecsegtet. Mi a biztosíték arra, hogy amint átveszik a fegyvereket, nem lőnek agyon velük? - érthetőek voltak az aggályai a srácnak, és akármennyire is egyet értettem vele, nem hátráltam meg. Magabiztos vagyok a képességeimben, az üzleti érzékemben, és egy valamit megfogadtam magamnak, még anno 16 évesen: nem fogok úgy nyomorogni az életben, mint ahogy a szüleim. Egész életemet szegénységben, sanyargásban, éhezésben éltem le, míg egyszer azt nem mondtam, hogy: elég! A családi múltamból, és a simulékony személyiségemből kiindulva várható volt, hogy egyszer itt fogok kilyukadni, én nekem azonban nincsenek megbánásaim. Ha nem én segítenék közre a szervezett bűnözésben, akkor más teszi meg, ilyen a világ rendje. Miért gürizzek fizikai munkásként, diploma és szakmai képesítés nélkül egy olyan helyen, ahol se megbecsülve, se megfizetve nem vagyok? Többet értem el 10 év alatt, mint más 40 éves korára, és igen is büszke vagyok rá. Nem kell nyomorognom, nem kell a leértékelt, pár nap múlva lejáró legolcsóbb szalámit keresnem, hanem nyugodt szívvel vehetem tucatszámra a legdrágább pármai sonkát is, egy egyszerű indokból: mert megtehetem. Megteremtettem magamnak egy olyan alapot, amit a szüleim képtelenek voltak. Minden áldott nap a börtön, és a potenciális halál fenyeget, ami ugyan eleinte hatalmas nyomással járt, mára már teljes mértékben hozzászoktam. Járom a kontinenseket, felfedezem a világörökségi helyszíneket, és ha a helyzet úgy kívánja, akkor két utazás közé beszorítok egy harmadikat, hogy leszervezzek egy üzletet, és tovább élhessem az életem. Szex, pia, nők, drogok, bármi jöhet. Hogy hiányzik-e a régi életem? Egy része… nem hiányzik se a családom, se az iskola, csak a régi jó barátaim, akik mindig kirángattak a szarból, ha rájuk szorultam. David, Pete, Lachlan, Michael, Melanie, és akinek valószínűleg a legtöbbet köszönhetek: Jasmine. Ő az, aki után már akkor, és azóta is állandóan sóvárgok, mert az a nő kész főnyeremény volt a szememben. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a középiskolás évek alatt ő volt a legjobb barátom. Manapság is tartjuk még a kapcsolatot, de legutoljára nem is tudom, mikor láthattam már… 6-7 éve? Jártam párszor Sydneyben, de általában próbáltam a legkevesebb időt ott tölteni. Nem akartam állandóan a múltra emlékeztetni magamat.
- Tudom, hogy kivel, és tudom, hogy mivel tervezek üzletelni. Nem vagyok hülye. Hogy mi rá a biztosíték? Semmi. Eddig sem voltak biztosítékok. A pénz miatt csináljuk ezt, James, és ez a hadúr olyan összeget ajánlott, amivel, ha nem is nagylábon, de egész hátralevő életünkben kényelmesen elélhetnénk. Ha szeretnénk, persze. De úgysem fogjuk tudni egy-két évnél tovább bírni a kényelmet, és vissza fogunk térni ehhez az élethez. Ettől függetlenül úgy érzem, megérdemlünk egy kis pihenőt. De ha nem kéred a részedet, csak szólj, szívesen kisajátítom - teszem hozzá egy pimasz vigyorral az arcomon, amit jól tudom, hogy gyűlöl. Mi másért csinálnám?
- És visszatérsz Sydneybe? - vált végül témát, amivel egyértelműsíti számomra, hogy igen is igényt tart az ő felére.
- Már miért mennék vissza? - kérdezek vissza értetlenül.
- Nem hallottad? Édesanyád meghalt. Rákban - az édesanya szó hallatán felhorkantottam, a mondata többi részén már annál kevésbé. Apámat már évekkel ezelőtt meggyilkolták valami bandaháborúban, így az anyám teljesen egyedül maradt. Nem sajnáltam egyiküket sem, de tudván, hogy nincs más élő rokona… még ha nem is tetszik az ötlet, de nekem kell eltemetnem. Nem adtak nekem sokat, de mégiscsak meghatározóvá tették a életemet, tehát ennyit, úgy vélem, mégiscsak megérdemel. Megbocsátani nem fogok neki a múltban elkövetett bűneiért, de ezzel a tettemmel talán végleg lezárhatok egy korszakot. Ettől függetlenül csak szájhúzást, és egy eltorzult arcot kap válaszul a jóbarátom. Szeretnék rá válaszolni valamit, de se mondandóm, se lehetőségem nincs rá. Ahogy meglátom a hadurat közeledni a táborunk felé, rendezem a soraimat, végigsimítok az arcomon, a hajamat megigazítom, és széttárt karokkal, nagy mosollyal, és üzleti hangnemmel köszöntöm a háborús bűnöst.
- Jó estét kívánok, uraim, jó estét! - tudom, hogy főleg angolul beszélnek, de jóindulatom jeléül mégis afrikaansul köszöntöm őket. Az üzlet persze az én nyelvemen fog lefolyni, így hamar váltok is, és bevetve minden sármomat, okosságomat, belevágok a lebonyolításba. Az agyam sarkában azért ott motoszkál a gondolat, hogy milyen jó is lesz visszatérni Sydneybe. Így legalább meg tudok végre látogatni egy régi jó barátot.

rövid idézet