Adora Fraser Szakorvos Hozzászólások száma : 27Play by : Natalie PortmanJoin date : 2021. Mar. 26.Tartózkodási hely : SydneyFoglalkozás : pszichoterapeuta
| Tárgy: Adora Fraser Pént. Márc. 26, 2021 3:14 am | |
|
Adora Lane Fraser Strength is what you gain from the madness you survive
Addy
1986.02.06.
Vancouver, Kanada
pszichoterapeuta | férjezett
heteroszexuális
szakorvosok
Natalie Portman |
Mik az erősségeid? Az empátiám, a segítőkészségem, és a kitartásom. Sosem szoktam feladni, nincs veszett ügy, és mindig segíteni akarok. Ez időnként a gyengeségem is, de azt hiszem, mára megtanultam már kezelni ezt a mondhatni hőskomplexusomat. De ha téged is meg akarnálak menteni -bármitől- és nem venném észre magam, csak szólj! Ígérem, fontolóra veszem, hogy ne tegyem. Mik a gyengeségeid? Túl sok empátia, túl sok segíteni akarás, és a veszett ügyek kimerülésig hajszolása. Ezen felül képtelen vagyok ellenállni az édességeknek, illetve annak ellenére, hogy mások életét meglehetősen nagy sikerrel teszem helyre, az enyém mondhatni romokban hever. Igen, tudom... már járok pszichológushoz vele. Mi a legnagyobb vágyad az életben? Elérni azt az állapotot, amikor már semmi másra nem vágyom, és csak élvezem, amit elértem. Azt hiszem, erre képtelen lennék egyébként, hiszen nyughatatlan, örökké tanuló, új ismeretekre vágyó, kíváncsi ember vagyok. De álmodozni azért szabad, nem? Mik a legnagyobb félelmeid? Hogy egyedül, magányosan fogok megöregedni, és nem hagyok nyomot senki életében. Hogy még a nyugdíjas éveimben is mások baját próbálom majd kúrálgatni, hogy ne a saját kínommal kelljen törődnöm. Milyen az egészséged? Egészséges vagyok, mint a makk, de a családomban sokféle betegség öröklődik generációk óta, és a függőségre való hajlam csak egy ezek közül, s nem is a legrosszabb.
Sosem gondoltam, hogy képes leszek majd bárhol máshol élni, mint otthon. Kanadai vagyok, és mindig is az maradok, még akkor is, ha egyre jobban hozzászokom az ausztrálok halál laza életviteléhez, a számtalan kígyóhoz és rovarhoz, a fura zöldségkrémekkel kitapétázott áruházi polcsorokhoz, és persze az akcentushoz, amit nem kevés időbe telt megértenem és feldolgoznom. A szüleim Vancouver külvárosában bérelnek egy kis lakást mióta csak az eszemet tudom. Sosem voltunk elég gazdagok ahhoz, hogy orvosi egyetemre járassanak, pedig én egészen kisgyermekkorom óta erre készültem. Igaz, akkor még nem épp a pszichiátria izgatott. Már a középiskolában is csak a tanáraim támogatásának köszönhettem, hogy mindenféle különórákra járhattam, hogy felkészüljek az orvosira. Nem volt egyszerű, hiszen 15 éves korom óta dolgoztam az iskola mellett, hogy legalább az alapvető szükségleteimet ki tudjam elégíteni. Anyámék ugyanis hatalmas egyetértésben itták el minden bevételünket, így tőlük semmire sem számíthattam. Többször aludtam valamelyik barátnőmnél, vagy barátomnál, mint otthon. Kareena barátnőmnél például olyan sokszor, hogy az egyik tanárom azt hitte, testvérek vagyunk, és az ő anyjának kezdett el dicsérgetni. Én mondjuk szívesebben meghagytam volna ebben a hitben, mint hogy be kelljen mutatnom az igazi anyámat, aki egy papírzacskóba csomagolt üveggel a kezében érkezett a szülőire, és úgy bűzlött az olcsó vodkától, hogy még az Usában is besípol az összes szonda, ha irányba fordul. Aztán könnyebb lett, mikor felvettek a Torontói Egyetemre. Elmenekültem otthonról, és az ösztöndíjamból, meg a mekis fizumból próbáltam kijönni. Ha nem kollégiumban, akkor olyan lakásokban laktam, ahol mindig többen voltunk, mint ahány ágy. De ezzel nem volt gond, hiszen az orvosi mellett mindannyian dolgoztunk is, és szinte sosem voltunk otthon mind egy időben. Anyámékhoz már csak ünnepekkor mentem haza, és még karácsonkor is folyton a koszos egérlyuk járt a fejemben, ahová már egy nap után visszavágyódtam. Mondhatnám, hogy azután megint könnyebb lett kicsit, de ez nem lenne igaz. A gyakornoki fizetésből sem lehet álomlakást venni, de legalább már egy rendes szobára futotta. Persze alig-alig használtam; mégis jó volt tudni, hogy az az én birodalmam. Hosszú évekig éltem abban a hitben, hogy sebész leszek, aztán, végül mégis a pszichiátriát választottam. Az hamar kiderült, hogy stabil kezem van, és ügyesen használom. De volt egy pont, ahol be kellett látnom, hogy én nem vagyok cápa. Sem egy törtető akarnok, aki bárkin átgázolna, hogy elérje a célját. Ott hagytam a sebészképzést, és valami nyugisabbra váltottam. A pszichiátriát a mentorom ajánlotta, és meg kell mondjam, hamar rájöttem, nekem találták ki. Ami a sebészeten hátrány volt, abból itt azonnal előny lett. Végül a pszichoterapeuta szakvizsgát is megszereztem, és beindulni látszott a karrierem. Minden adott volt egy sikeres élethez. Időközben férjhez mentem, és bár a férjem már sürgette volna a gyermekvállalást, én még nem éreztem késznek magam erre. Főleg, amikor kiderült, hogy a kognitív viselkedésterápia egyik legnagyobb szaktekintélye hajlandó tanítani. A bökkenő csak az volt, hogy ezt Ausztráliában tenné. Számomra nem volt kérdés, el akarom-e vállalni, de Andrewnak ez nem volt egyszerű döntés. Ő nem akart messzire menekülni az alkoholista családjától, és a folyton kunyeráló öccsétől. Igaz, neki nincs is öccse, de ez most mellékes. Andrew megtette, amit szerinte csak kevés férfi lenne hajlandó. Feladta a karrierjét, összepakolta az életét néhány bőröndbe, és a családját hátrahagyva elköltözött velem a világ másik végére. Szó szerint. És ezzel megkezdődött az egyébként sem tökéletes kapcsolatunk lassú (vagy talán túlságosan is gyors) haláltusája. Andrew nem találta a helyét Sydneyben, és a munkájával is sokat szenvedett az első hónapokban. Én viszont igyekeztem mindent megtenni, hogy a lehető legtöbbet tanuljak, amíg itt lehetek. A St. Claireben dolgoztam, tanultam, ettem-ittam, és volt, hogy bent is aludtam. Emellett még társadalmi munkában dühkezelési tréningeket is tartottam az egyik helyi börtönben, ami már csak hab volt a tortán, hiszen ez hétvégi program volt mindig. Újra gyakornoknak éreztem magam, és közben észre sem vettem, mennyire eltávolodtam Andrewtól. Ha egészen őszinte akarok lenni, még egy ideig így folytattam a felismerést követően is. Aztán levizsgáztam, és úgy éreztem, ideje rendbe hozni a dolgokat a férjemmel. Főleg, hogy a kórház szerződéshosszabbítást ajánlott, én pedig nagyon szerettem volna elfogadni. Andrew haza akart költözni, és talán el is kellett volna engednem. Mégsem tettem. És ezt mostmár, mint valami fegyvert tartja a fejemhez minden egyes vitánk, vagy veszekedésünk alkalmával. Aki nem szerencsés a szerelemben, annak máshol kell a boldogságot keresni, ahogy otthon mondogatta mindig anyám. Nos, én a szabadidőmben folyton csak ezt keresem. Imádom Sydneyt, és még 3 év után is csak egy kis részét sikerült felfedeznem. De a legjobb cukrászdákat már sikerült felkutatnom. Rendszeresen szörfözöm és veszek táncórákat is. Erre pedig nagyon is szükségem van, mert nem múlik el este úgy, hogy a kedvenc sorozatom legújabb részét ne egy doboz Tim Tam keksz és egy nagy pohár tej társaságában nézzem meg. Nem szeretek ész nélkül költekezni, de imádom, hogy mindenre futja, amire vágyom. Szeretem a szép holmikat, de nem bolondulok meg egy méregdrága cipőért, vagy ruháért. Elektromos autóval járok, és egy viszonylag szép házban élek Gladesville-ben, a folyópart közelében, gyakorlatilag kőhajításnyira a kórháztól. A házasságom romjaival azonban még mindig nem kezdtem semmit, de talán annak is eljön az ideje. Ha végre kitalálom, hogy mit akarok.
quotes are for pxssies.
|
|