Jamie McAllister

Jamie McAllister

Everyone has secrets. It’s just a matter of finding out what they are.

A katonai iskolának azért megvan a maga hozadéka: fegyelem, kitartás, önkontroll, higgadt gondolkodás. Gyors helyzetfelmérés, határozott döntések. Ami remek alapul szolgált a későbbi üzleti karrierhez. A New York-i vállalat élén nem csak parancsokat teljesíteni, hanem irányítani is megtanultam. Kiválóan el tudom rejteni az érzelmeim, ha akarom, ez alól csak azok kivételek, akik átléptek már a bizalmi zónán. A személyes kapcsolataimban figyelmes és támogató vagyok, szeretek segíteni másoknak, az igazságérzetem pedig az évek során még jobban kiéleződött.
Aki egyszer elvágja magát nálam, az általában örökre szól, ritkán változtatok a véleményemen, és még ritkábban bocsátok meg. Nehezen bízom meg az emberekben, és nehezen tolerálom a hazugságot. Eleinte talán kissé merevnek tűnhetek, de nem tart olyan sokáig feloldódnom. De a PTSD kapcsán tanúsított makacsság is bőven ebbe a kategóriába tartozik. A származásom okán kevés dolog van, amit nem kaptam meg az élettől, de olyan is bőven akad, amit elvett. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, és megakadályozhatnám Abie halálát. Jelenleg csak az vezérel, hogy megtudjam, mi történt pontosan és megtaláljam a felelősöket, de a rendőrségnek nem veszem sok hasznát. A fél életem titkokra épül, mégis hogyan lehetnék velük őszinte? A bénultság és a tehetetlenség. Az érzés, hogy sarokba szorítanak és sehogy sem tudok kitörni belőle. És az emlékek, amiket nem tudok eléggé kontrollálni. Mióta hazatértem Irakból, nem megyek olyan helyre, ahol túl sok idegen vesz körül, nincs ebben semmi különös, a tömeget már előtte is utáltam. De ha van mellettem egy biztos pont, ez is kiküszöbölhető. Kiváló, és készen állok erről bárki mást is meggyőzni, ha kell. A háború nyilván hagyott nyomot rajtam, kin nem? A sporttal a mai napig kiemelten foglalkozom, legyen az úszás, futás, kosárlabda, tenisz vagy épp foci az unokaöcsémmel.

Érdekes adat, de az utóbbi tizenöt-húsz évben meglepően sok amerikai képviselő vásárolt ingatlant Ausztráliában. Egy kis kutatómunkával az is kiderül, hogy a nevek között sok olyan tisztviselő szerepel, aki annak idején teljes mellszélességgel az inváziót támogatta, de akadnak a média cápái közül is, akik a kormányzati lépéseket vakon istenítve, Bush kampányát nem csak az amerikai közvélemény, de az egész világ torkán is lenyomták.
Ha valaki tudja, hol keresse, az állítólagos szakértőkből is rábukkanhat párra, akikről most már a legnagyobb jóindulattal sem mosható le, hogy nemes egyszerűséggel hazudtak. Nem volt semmilyen tömegpusztító fegyver, amit a nemzetközi terrorelhárítás címszaván olyan égetően fontos lett volna likvidálni Irakban, de még csak az előállítására alkalmas létesítményt sem találtak sosem. Ahogy nem volt semmilyen bizonyítható kapcsolat Szaddám Huszein kormánya és az al-Kaida között sem, ami miatt nyolc éven keresztül több százezer amerikai és szövetséges katonát vezényeltek abba a pokolba.
A hivatalos statisztikák szerint csaknem négyezer-ötszáz amerikai katona esett el, a harminckétezer sebesült közül több mint ezeregyszázat amputálni kellett. De iraki oldalról még elkeserítőbbek az adatok: az életüket vesztett sorkatonák száma harmincezer körüli, a civil áldozatokat pedig óvatos becslések alapján százötvenezerre teszik, de az orvosi szervezetek jelentései alapján meghaladta az egymillió főt is.
És mindez miért? Mostanra talán senki sem tudna rá pontos választ adni.
Két nap híján tizenhat hónapot teljesítettem Irakban. Tizennyolc évesen még nem láttam át eléggé, mennyire a mocskos kis titkok mozgatják valójában a szálakat, csak a hazámat akartam szolgálni, és hinni abban a sok bullshitben, amivel az apám által kiválasztott, katonai előkészítős magániskolában (New York Military Academy) négy éven át tömték a fejem. Felvettek a West Pointra, de nem bírtam volna még négy évet várni, tétlenül, abban a tudatban, hogy máshol szükség lenne rám. Önkéntesként vonultam be a seregbe, de ami odakint várt, nem az volt, mint amire fel voltunk készülve. A szinte el sem kezdődött, fényes katonai karrieremnek végül egy RPG rakéta vetett véget, a robbanásból származó repeszek kis híján letépték a lábam. Többszörösen tört, nagy arányban roncsolódtak a szövetek, és a belém fúródó szilánkok szennyezettsége miatt egy fertőzést is összeszedtem.
Végül szerencsém volt, megúsztam pár tenyérnyi heggel és egy elhúzódó rehabilitációval, de a West Point elúszott. Ma már senki nem mondaná meg rólam, hogy egykor tengerészgyalogos voltam, az apám nagy bánatára, aki soha nem is titkolta, hogy a jövőmet a hadsereg tisztjei között képzelte el, míg a bátyámat a cég élére szánta.

Fel voltam rá készülve, hogy Eve nem marad velem.
Ő egy tiszthez szeretett volna hozzámenni, nem egy huszonéves veteránhoz, az elején még az sem volt borítékolható, hogy milyen minőségben leszek képes használni a lábam. Nem voltak túl kedvezőek a kilátások. A legnagyobb szakadékként mégis az tátongott köztünk, hogy ő még mindig hitt abban a maszlagban, amiben én már nem tudtam. A beállított közvéleménnyel ellentétben semmi hősieset nem láttam abban, amit Irakban tettem, és én sem voltam több egy felesleges áldozatnál, egy teljesen értelmetlen háborúban. De mikor a szemembe nézett és azt mondta, bármi is lesz, végigcsinálja velem, a mellkasomban gyülekező súly pillanatok alatt szertefoszlott. Elhittem neki. Mégis ki ne hitte volna a helyemben, mikor épp az suttogták a fülébe, amit annyira hallani akart? Csak azt nem tette hozzá, hogy ekkor már hónapok óta viszonya volt a bátyámmal. Beletelt némi időbe, mire rájöttem; de a titkok nem maradnak örökké rejtve. Épp csak mire kiderül, már túlságosan átszövik az életed. Kivághatod magadból, de a helye úgyis meg fog maradni.
Ahogy a műtőasztalon feküdtem, immár harmadszor, az altatás előtti pillanatokban világosan kirajzolódott előttem, hogy az elmúlt húsz évem leginkább egy jó nagy tévedés- és hazugsághalmaz volt, de megfogadtam, ha ez most sikerül, mindent újrakezdek.
A műtét pedig sikeres volt, habár fokozatos terheléssel, de újra a sportnak szentelhettem magam, ami felbecsülhetetlen energiát adott. Beiratkoztam a Columbiára, és beszálltam apám ingatlanbefektető vállalkozásába. A McAllister Company New Yorkban több szállodát, éttermet és kávézót tudhatott magáénak, ezen felül egy lakó- és kereskedelmi területtel rendelkező toronyházat, egy sportcentrumot és összességében úgy százötven irodaházat. Egyszóval, munka bőven akadt. Főleg, miután apám és a bátyám a beruházások bővítése érdekében Sydneybe költözött, a New York-i ügyek kézben tartása pedig Executive Director-ként az én feladatom lett. Ekkor már Abie-vel is egészen jól alakultak a dolgok, az életem újra egyenesbe jött, akár meg is találhattam volna a helyem, de valahányszor minden elcsendesült körülöttem, éreztem, hogy belül még mindig túlságosan erős a zűrzavar. Képtelen voltam igazán megnyugodni, az emlékek még mindig kísértettek, mintha valami még hiányzott volna. Nem tudtam pontosan, hogy mi az, de néha úgy éreztem, ha nem teszek ellene, előbb-utóbb az őrületbe fog kergetni.
Az ötlet végül egy belvárosi sörözőben talált rám, mikor egy nyomozó barátom, részegen, épp azt ecsetelte, milyen jó lett volna, ha valaki két hónappal ezelőtt figyelmeztette volna: véletlenül se vegye feleségül ezt a nőt. A tíz éves kislánya bukkant rá az új mama pornófelvételeire, azóta ki se jön a szobájából, alig szól valakihez. A felvételek persze eltűntek, a hölgy pedig nem írja alá a válási papírokat, míg nem teljesíti a követeléseit, amire, úgy néz ki, a ház is rá fog menni. De még mindig inkább ez, mint hogy a lányát kitegye az elhúzódó pernek. Segítséget nem fogadott el, nekem viszont még napok múlva is ott motoszkált a fejemben a késztetés, hogy tegyek valamit. Alapos kutakodás után a hiányzó bizonyítékra végül a neten is ráleltem, a többi pedig olyan automatikusan követte egymást, mintha mindig is ezt csináltam volna. Két nappal később a nő szó nélkül aláírta a válási papírokat, és végleg eltűnt az életükből.
Azt hittem, pár nap, és a bűntudat is megérkezik majd, elvégre mégis csak megzsaroltam valakit, belenyúltam a magánéletébe és visszaéltem a személyes adataival; ám ehelyett valami egészen mást éreztem. Mintha a kiképzés óta most lett volna először teljes az életem. Hirtelen teljesen világos volt előttem, hogyan segíthetek igazán az embereknek, akiknek sem a rendőrség, sem a jogrend nem nyújt elég védelmet. Hogyan tudom leleplezni a csalást és hazugságokat, mielőtt még túl sok kárt okoznának. És talán az is, hogyan hozhatom egy kicsit közelebb a következmény ízét a gondtalan életet élő háborús felelősökhöz.

Just because life is unexpected, doesn't mean you have to be unprepared.