Riya & Ash

- Pontosan. Iroda, páciensek, terápiák. Én legalább nem csak utazgatok a nagyvilágban, és munkának nevezem azt - nyújtom ki rá a nyelvem, karba tett kézzel, és mosolyogva, úgy cukkolva őt, ahogy már rég nem tettem senkivel. Annak idején elég csípős személyiségem volt, de szerencsére mindenki úgy ismert meg, hogy ha mosolygok, vagy nevetek egy-egy megjegyzésemnél, akkor azt nem kell komolyan venni. A legtöbbször épp az ellenkezőjét gondolom.
- Aahhhw… Milyen aranypofa vagy még mindig. De ne aggódj, nem kell rám költened a vagyonodat, már a puszta jelenléted is jó hatással van rám - ismerem már őt annyira, hogy tudjam, képes lenne az ilyen butaságokra, ezért is esik olyan jól. Tudom, hogy egy időben különleges helyet foglaltam el a szívében, ahogy ő is az enyémben, hát pont emiatt indult számomra olyan nehezen ez a mai viszontlátás, és vált egyre könnyebbé a percek múlásával.
- Hogy mit? Hát azt, amit kérdeztem - nevetek fel a bugyuta kérdésére. Utána viszont már nem szólok bele a mondandójába, kíváncsian hallgatom végig a szavalását, néhol-néhol akaratlanul bólogatva. A meséje végén ismét kacagásban török ki. - Ó, Riya. Te semmit nem változtál, ugyanolyan kis ügyetlen vagy, mint anno. Mondjuk pont ezt szerettem benned annyira, imádtalak apáskodva leszidni, hogy már megint mit csináltál magaddal - mosolyogva horkantok fel, ahogy tettetett rosszallással megrázom a fejemet.
- Hogy értetted, hogy kötöttebb egy-egy út? Mármint hogy kell ezt elképzelni? Ők szabják meg, hogy hol-mennyi időt legyél, vagy csak kifizetik az utat, adnak egy távoli határidőt egy-két központ, látnivaló bemutatására, aztán annyi idő alatt csináld meg a kérésüket, a szabadidődben pedig azt teszel, amit szeretnél? - őszinte érdeklődéssel kérdezgetek tőle, mert tényleg érdekel, hogy működik ez az egész. Aztán hirtelen, miután megállunk egy gyalogos átkelőhely előtt, és mielőtt válaszolhatna, a homlokomhoz kapok.
- Hányadika van ma? 13? - költői kérdés. - Felújítási munkálatok alatt van a Harbour Bridge, a turisztika pedig szünetel ott. Hogy nem jutott ez eszembe… - sóhajtok fel, majd ahogy zöldre vált a lámpa, nem indulok meg, helyette lepillantok Riyára. - Akkor új terv… ömm… van új terv? - nevetek kínomban, szabad kezemmel vakarászva a tarkómat. - Hm… nagyon messze jöttünk a kisbuszodtól? Szívesen megnézném, mi változott rajta az elmúlt két évben. Vagy ha van jobb ötleted, szívesen meghallgatom, ez csak egy vészterv a részemről - a korábbi kérdésemre meg majd visszatérünk, ha megvan az új útirány.

Halkan felnevetek a válaszára. - Igen, most, hogy mondod, sok mindent megéltünk már benne közösen is - és még mennyit megélhettünk volna, ha nem történt volna meg… úgy minden. Ha nem lenne az apám egy bűnöző, ha nem lennének tartozásai nála hatalmasabb és veszélyesebb emberek felé, és ha én kockázatvállalóbb lettem volna. Sok a ha az előbbiekben, és biztos vagyok benne, hogyha jobban megerőltettem volna magam, akkor sikerült volna valami kibúvót keresni az egész alól – én ehelyett inkább kiélveztem az utolsó pár szabad hónapomat Riyával, és nem azon agyaltam, mit kellett volna tennem, hogy ez ne érjen véget. - Egyébként nem is rossz ötlet. Elvihetsz egy körre vele, megnézzük, hogy az eltelt idő mennyit javított rajta - és majd utána meglátjuk, mennyire fogom még kritizálni a járgányát.
- Mindig is imádtam, hogy ennyire tudsz ragaszkodni a dolgokhoz - bár én is így ragaszkodtam volna kettőnkhöz. Meg kellett volna tennem minden tőlem telhetőt, be kellett volna avatnom Riyát is, és akkor lehet sikerült volna kiötlenünk valamit. De ez a hajó már elúszott, a történetben pedig már olyan mélyen benne vagyok, hogy aligha lesz erőm hozzá, hogy megpróbáljam kikaparni magam.
Nem tudom, hogy miért lep meg, mikor ilyen könnyelműen reagál a felvetésre, miszerint összefuthatnánk még, hisz ismerhetném már annyira, hogy tudjam, ő nem szokott a múlton rágódni, hanem a jelenben él, és a jövő felé tekint. Bár én is tudnék ilyen lenni, mint ő. - Általában minden napomat itt kezdem, a 7 és 8 közötti idősávban - bár inkább az előbbi az igaz, ritkán maradok itt háromnegyed 8-nál tovább. A mai az annyiban volt másabb, hogy kora reggel még elmentem egy-két helyre bevásárolni, és csak később, 7.45-re értem be.
- Hát kisanyám, jól bejött neked az élet, azt csinálhatod, ami eleinte csak hobbinak indult, majd a szenvedélyeddé vált, most meg már fizetnek is érte. Annyira örülök neked! - tényleg jól alakult az élete, és emiatt nem lehetek rá eléggé büszke. Sosem voltam olyan, aki rosszat kívánt másoknak, csak mert jobb az életük, jobb az autójuk, vagy jobb a munkájuk. Velem sem lenne gond, ha nem lennék ennyire pesszimista a magánéletemben történtek miatt. Jó a munkám, van egy szép, kedves – bár nem teljesen egészséges – feleségem, szép, modern házam, és remek megtakarításaim. Mégsem érzem úgy, hogy minden a helyén lenne, és ezért nem vagyok képes kellően értékelni a pozitívumokat.
- Munkába? - kérdezek vissza értetlenül. Tán mondtam volna ilyet a sok szövegelésem közepette? - Nem lesz bajom belőle, ne viccelj már. Ha beteget jelentenék be, az se lenne nagy tökönszúrás számomra - ez mondjuk kicsit túlzás, mert akkor az aznapi pácienseimet egy részét át kell szerveznem máskorra, és nem ritka, hogy már hetekkel, vagy akár egy-két hónappal előre le vannak beszélve az időpontok. De szerencsére a legtöbbjük olyan, hogy ha esetleg kimarad egy-kettő foglalkozás akár miattuk, akár miattam, az nem fogja nagy mértékben befolyásolni a várt, vagy már elért eredményeket. Főleg akkor, ha ebből nincs rendszer csinálva, amit sosem hagynék.
- Nem sértegetlek, csak hogy néz már ki, hogy először találkozunk x idő után, aztán máris arra kérlek, hogy nyúljunk jó mélyen a zsebünkbe egy közös program miatt - nevetek fel vele együtt.
- Ne aggódj, nem lesz belőle gondom. Szabadnapos vagyok, így legalább van programom is, és nem is vész kárba az időm - nem voltak világmegváltó terveim, amikbe ezzel belerondított. Talán elmentem volna még egykét helyre sétálni, nézelődni, talán beülni valahova ebédelni, de a nap javában csak sodródtam volna a semmittevés árjában.
- Na de míg odaérünk, mesélj csak szépen erről az ügynökségről vagy micsodáról. Hogy kerültél hozzájuk? Mit csinálnak ők pontosan, mit várnak el tőled? Ilyenek. Tudni akarok mindent. Mindent is - érdeklődök mosolyogva, miközben most már célirányosan baktatunk egy választott cél felé.

- Amerre szeretnék. Jó. Menjünk akkor… erre? - vonok vállat, majd találomra elindulok az egyik irányba. Jól ismerem már Sydney utcáit, így nem félek attól, hogy eltévednénk. Lehet, hogy nem kellene ennyire félvállról vennem ezt az egészet, de jelenleg nem különösebben izgat az sem, hogy a kocsim itt marad a kávézó közelében, én meg közben kilométerekkel arrébb fogok sétálgatni Riyával. Meggondolatlan lennék a nejem apját ismervén? Valószínűleg. De bízom abban, hogy van már akkora bizalma felém, hogy nem fogja követni minden lépésemet. Reménykedjünk... Ma egyébként is a szabadidőmet töltöm, nem kell mennem se dolgozni, se máshova, a feleségem meg az apjával fogja tölteni az idejét.
- Tudom, hogy szentségtörés ilyet kérdeznem, de komolyan nem gondolkodtál még el azon, hogy válts? Nem azt mondom, hogy valami 2010-es verzióra, de valami olyasmire, ami tudod… nem egymaga teszi ki Sydney károsanyagkibocsátásának kétharmadát- szívom kicsit a vérét. - Vagy már úgy vagy vele, ha ennyi pénzt és energiát beleöltél, akkor már csakazértsem? - mert egy biztos: nagyon szereti ezt az autót, és tényleg úgy van vele, hogy ami pénzt csak rá tud költeni, azt rá is fogja – és még többet. De azért bőven sokat járja a különfélébb utakat, és ahogy minden, az alkatrészek is egyre jobban kopnak elfelé, cserére meg már ki tudja mennyi lehetőség lesz egy ilyen idős autónál.
- Ezzel az előbbi kérdésemet csak még jobban megerősítetted, hogy nem, nem szeretnél váltani - felelem mosolyogva. Mindig örömmel töltött el, ha azt láttam, miként áradozik a kis tragacsáról. Nem tartom kizártnak, hogy az ő optimizmusa, pozitivizmusa hozta ki belőlem, és sokan másokból is a legjobbat, és mióta nincs az életemben, azóta hatalmas űrt érzek magamban. Ezért sem akarok most semmivel sem törődni – az ő észheztérítésének köszönhetően -, mint vele, és hogy végre beszélgethessünk. Hogy egy kicsit olyan legyen minden, mint régen. Majdnem minden.
Nem zavar, hogy belém karol, és eszem ágában sincs elhúzódni. Örülök neki, hogy még mindig ilyen közvetlenül viszonyul hozzám, pedig jócskán meglenne az oka arra, hogy haragudjon. - Még egy hónapig? Azta! Remélem akkor még összefutunk egyszer-kétszer ebben a pár hétben - nem nagyon gondolkozom azon, hogy mit mondok, viszont már kezdem úgy érezni, hogy nagyon úgy viselkedek, mintha tényleg ennyire rendben lennének a dolgok. - Valami elképzelésed csak tán van, hogy merre szeretnél menni. Itt maradsz Ausztrália környékén, vagy megkörnyékezel egy másik kontinenst? - idejét sem tudom már, hogy mikor jártam Európában, vagy Amerikában… Jó lenne elutazni, de míg ennyire instabil a nejem, addig erre nem sok lehetőséget látok.
- Hm… Hova-hova… - nézelődök körbe-körbe, míg meg nem akad a tekintetem valamin. Megállok, majd elmosolyodom, és lepillantok Riyára, majd fejemmel vissza a Harbour Bridge felé. - Ahhoz mit szólsz? Van felesleges 3-4 órád? - ha jól tudom, nincs tériszonya - egy hozzá hasonló világlátó lánynál érdekes is lenne. - Ez körülbelül egy negyed-fél óra séta innen… hát, a híd maga olcsó nem lesz, de ezt valószínűleg te is tudod, főleg így, hogy csak úgy betoppanunk, és mondjuk, szeretnénk felmenni. Nem akarok a zsebedben turkálni, én viszont most nagyon bezsongtam az ötlettől, és meg is hívlak, ha kell. Ha nem, akkor is! Na, menjünk! - aztán még szélesebb mosollyal az arcomon indulok meg az említett híd felé. Ha nagyon nem akar erre jönni, megértem azt is, engem viszont tényleg elmondhatatlanul felvillanyozott az ötlet, hogy felmenjünk a tetejére.

Borzalmas dolog, mikor egy szülő bűneiért a gyerekének kell fizetnie. Ezt egészen addig nem tudtam teljes mértékben megérteni, míg velem meg nem történt. Felnőtt férfi vagyok, tudnom kellene dönteni a saját sorsomról, de olyan kutyaszorítóba kerültem, amiből a legegyszerűbb, legveszélytelenebb kibúvó a kényszerházasság volt. A kényszerházasság, ami először még talán egy kicsit fel is villanyozott, csupán az újdonság csábítása miatt, az idő múlásával teljesen leépített. Riya feltűnése egyszerre hoz elő belőlem a szép emlékeket, illetve a keserűséget, amit a tőle való elszakadás jelentett. Ezért kezdek bele a magyarázkodásokba, bocsánatkérésekbe, próbálva ezzel enyhíteni a lelkiismeretfurdalásomon. De mivel olyan régen történt már, szinte a lelkembe ivódott ez az érzet. Fura lenne nélküle élni.
Örülök neki, hogy leállít a témával. Ha ő nem teszi meg, én biztos képes lennék még legalább egy fél órát sajnáltatni magamat, így azonban sikerül legalább egy kicsit visszarántania a valóságba. Igaza van. Örülnünk kellene egymásnak, beszélgetnünk mindenféle semlegese témákról, mint ahogy azt a mostani találkozásunk elején tettük, nem a múlton rágódni minden úton-útfélen.
Bólintok a szavait hallva, próbálva ezzel azt üzenni, hogy megértettem, felfogtam, amit mond. - Igazad van, Riya. Igazad van, sajnálom - felelem mosolyogva, megrázva a fejemet. Belekortyolok az italomba, és próbálok tényleg aszerint cselekedni, ahogy ő kérte. Ettől függetlenül a fejem hátsó részében ott motoszkál még mindig a gondolat, hogy be kell avatnom a régmúlt történéseibe. De ha erre sor is kerül, az nem most, nem ma lesz.
Látva a pakolászását, gyorsan lekortyolom a maradék kávémat, és én is a táskámért nyúlok. - Az rám fog férni… - motyogom magamban, majd ezzel a lendülettel próbálom meg elővenni a pozitívabb kisugárzásomat. Követem Riyát, és ahogy megüti az orromat a friss, szabad levegő, meg kell állnom a kávézó előtt, hogy lehunyt szemekkel mélyen magamba szívhassam azt.
- Vezess, te világjáró leány! - szólok hozzá mosolyogva, most már határozottan jobb kedvvel fordulva felé.
- Megvan még a nagy, antik szerelmed, a kisbuszod? Hány kilométert sikerült megtenni vele az elmúlt években? - eleinte ugyanolyan voltam, mint mások, sokat cukkoltam, amiért egy ilyen tragacsot vett magának, ami az elején elindulni is alig volt képes, azóta azonban kétség sem fér hozzá, hogy Riya rendesen kipofozta magának. Továbbra is tartom magamat ahhoz, hogy egy kész guruló koporsó az a jármű, amit ki nem állhatok vezetni, de ha Riya szereti, nekem mi kivetnivalóm lehet benne? - Meddig tervezel itt maradni Sydneyben? - érdeklődöm tőle kedvesen.

Alsó ajkát beharapva vonja meg a vállait. Annyi minden történik vele, hogy már fel sem veszi az újabb balesetet. Azért azt meg kell jegyezni, hogy nem hajkúrássza minden áron. Szeret ő épségben hazaérni egy-egy útról, de hát semmi garancia nincs az ilyesmire. Nézzük csak meg, legutoljára is itthon volt és csak az utcára tette le a lábát, aztán puff..
- Az idő pénz vagy mit szoktak erre mondani a fontos emberek – bár nem is tudja igazán, hogy ezt most miért szúrta ide. Semmi leszólás vagy ilyesmi nincs benne, ha pedig mégis, akkor az nem Asher ellen irányul, inkább csak a foglalkozásnak, amit választott. Riya nem tudja magát elképzelni egy irodában, vagy egy olyan munkában, ahol a négyfal közé van szorítva és mások diktálják neki, hogy mit tegyen. Ha őszinte szeretne lenni, akkor még ennyi idősen sem tudja igazán, hogy mi lenne a legmegfelelőbb állás, ha majd egyszer úgy dönt, hogy ennyi volt az utazásoknak. Reméli, hogy még nagyon messze van ettől, hiszen a világ elég nagy és ő mindent látni akar, akár még hatvan évesen is.
Ania el van, jól érzi magát, s feljegyzi magának ezt a helyet, mert tényleg annyira jó minden, ahogy híreszteltek. Éppen harap egy újabb falatot, mikor Asher belekezd ebbe a lelki blablába, s a nő arcára kiül egy fintor. Nem, nem az étel, hanem a téma miatt. S bár türelmesen végig hallgatja a másikat, szíve szerint felpofozná, hogy ember, fejezd már be. De hát az mégis, hogy nézne ki?
– Nézd Ash – pillant italáról fel a másikra. – Minden tiszteletem a tiéd, azok ellenére, ami történt, de most ne haragudj meg, nem szeretném hallani – lehet, hogy ez rosszul hangzik, s ettől egy kegyetlen ribancnak tűnik, de van magyarázata, ami számára egész ésszerű. – Nem lehetne, hogy egy kicsit örülünk annak, hogy véletlen egymásba futottunk? Lehet, hogy ezek után nem találkozunk évekig és én nem azzal akarom tölteni ezt a néhány percet, hogy a magyarázatot hallgatom, amihez valószínűleg semmi, de semmi közöm, hiszen ha tényleg lenne bármi, akkor ott elém állsz és elmondod – mindezt egy szuszra képes ledarálni. – Nincs bennem harag, nem azt mondom, hogy nem kerestem okokat és válaszokat, de nem ragadtam meg abban a pillanatban és te úgy döntöttél, hát úgy döntöttél… Azóta sok víz lefojt már mindenhol és én szeretnék önfeledten örülni annak, hogy találkoztam egy rég nem látott ismerősömmel – minden szava igaz. Nem haragszik, persze zavarta hosszú időn keresztül a helyzet, mert azt hitte, hogy azért sokkal komolyabb a dolog közöttük, vagy legalábbis alakul, ha már annyi időt egymásra fordítanak. De Asher elment, elvitt egy darabot belőle, s felnyitotta a szemét, hogy nem szabad hinni a látszatnak. Azóta nem nyitotta ki senkinek a szívét és egyáltalán nem bánta meg, mert boldog és szabad és szeretne még ilyen maradni sok éven keresztül.
– Látod, felüdülésről beszélsz, aztán ilyen hülye lelkizéssel meg magyarázkodással akarod elrontani – neveti fel, majd lehúzza a maradék kávét és bekapja utána azt a két falatnyi croissantot is. – Engedd el magad kicsit, élvezd, hogy süt a nap, hogy az emberek mosolyognak. Lépj ki a megszokottból és hagyd hátra azt, ami a mindennapjaidat uralja. Gyere, sétáljunk egyet – kezdi el összeszedni a holmijait azzal sem foglalkozva, hogyha van még kávéja a férfinak, vagy nincs erre ideje. Kezével elkapja Asher karját és már húzza is kifelé, jelezve neki, hogy választása nem igazán van.

Akármennyire is oda voltam Riyáért, azt azért nem tudnám nyugodt lelkiismerettel kijelenteni, hogy mindig hittem benne. Mikor megismertem, és először mesélt a blogjáról, akkor ugyan aranyosnak és érdekesnek tartottam, de sosem képzeltem volna azt, hogy ebből fog egyszer megélni. Jó ideig azt sem tudtam, hogy ebből egyáltalán meg lehet élni. De ahogy őt is elkezdtem jobban megismerni, ahogy egyre több közös kalandban vettünk részt, és ahogy egyre többet olvastam az írásait, lassan már azon vettem észre magam, hogy folyva-folyvást neki szurkolok, és biztatom. Nem néztem le a választott életútja miatt, mert ha én nem pszichológusnak mentem volna, akkor nem kizárt, hogy íróként próbáltam volna megkeresni a napi betevőmet. De ez a hajó már rég elúszott.
- „Csak elütött egy autó”. Ezt is csak te tudod úgy mondani, mintha beütötted volna a lábad az asztal sarkába - könnyedén nevetek fel, ami már-már szinte ismeretlen hangként hallatszódik a fülemben. Szerintem az elmúlt két évben összesen nem nevettem és mosolyogtam annyit, mint az elmúlt 10 percben, mióta belém futott Riya. Emlékeztet egy olyan énemre, aki gondtalan volt, szabad, aki szerette az életét. Egy olyan énemre, akiről azt hittem, hogy teljesen kiveszett belőlem az évek alatt.
- Köszönöm szépen. Végre én tudom beosztani az időmet, na meg… jobban is keresek vele - nem mintha a pénz lenne az életem fő mozgatórugója, de lássuk be, a mindennapok hatványozottan könnyebbek, ha az embernek van tartaléka.
- Nem csak szarul hangzik, az is - folytatom az előbbi nevetésem, továbbra sem túlságosan őszintén, de annál keservesebben. Miért hazudnék neki, mit érnék el vele? Nem akarom se abba a hitbe ringatni őt, hogy mióta nincs az életemben, minden jobb lett, ugyanakkor azt sem szeretném, ha úgy gondolná, a béka segge alatt vagyok jelenleg. Adok egy kis pozitív dolgot a mindennapjaimból, amit megtetézek egy hintésnyi negatívummal, csak hogy az egyensúly a helyén maradjon. Bár mi tagadás, utóbbiakról még így is többet tudnék beszélni.
Tudom, hogy ezzel egyben lombozom le a viszontlátás örömét, és a beszélgetés menetét is, de állandóan ez kavarog a fejemben, és képtelen vagyok teljes mértékben odafigyelni rá, akármennyire is szeretnék. Összeszorul a torkom a válaszán, és nyelnem kell egyet, mielőtt bármit is felelhetnék rá. Pont ettől tartottam. Ettől, hogy ha nem búcsúzok el tőle rendesen, akkor jogosan fogja másképp felfogni, mi történt. A – gondolom én – költőinek szánt kérdésén halkan felhorkantok, és iszok egy kortyot az italomból. - Nem, persze, hogy nem. Máskor egy ilyen felajánlást hallva tőled, kapva kaptam volna az alkalmon, és már vezetnélek is a legközelebbi zárható ajtók mögé - viccelődök ugyan, de van azért igazság abban, amit mondok. De ennek nem most, nem itt van az ideje. Nem mintha abban a hitben élnék, hogy mi még valaha is olyan közelségbe fogunk kerülni, mint egykoron.
- Megértem, hogy nem akarsz róla beszélni, de... Azt azért mindenképp szeretném elmondani, hogy nem az volt az indokom, hogy… téged idézve, úgy éreztem, hogy mennem kell. Közelről sem. Ennél… kicsit bonyolultabb volt… bonyolultabb a helyzet - nem beszélek múlt időben, mert ahelyett, hogy a komplikációk az elmúlt két évben csökkentek volna, csak megsokszorozódtak. - Szeretném neked elmondani, de ez sajnos nem olyan téma, amivel így közösségben szívesen előhozakodok - sóhajtok egyet, majd ismét pár kortyba fojtom a szavaimat. Lehet, hogy így öregkoromra én magam is paranoiássá váltam, gondolván, hogy mindenhol kíváncsi szemek figyelnek, közben az ég világon senkit nem érdeklek, de ettől függetlenül is inkább négyszemközt beszélném meg ezt vele. Ha ő is szeretné.
- De megértem azt is, ha nem érdekel, Riya. Természetesen örülnék, ha meghallgatnál, de nem fogok erőlködni, ha úgy érzed, hogy eleget hallottál már - így is sikerült feltépnem a régi sebeket és sót szórnom rájuk, ami a mondandóm hatására... fogalmam sincs, mit csinálna. Csak még kínzóbbá tenné az egészet, vagy talán kicsit enyhítene a fájdalmon?
- Egy viszont biztos: idejét sem tudom már, hogy mikor voltam utoljára ennyire felüdülve, mint most, hogy téged láthatlak - teszem hozzá egy halvány, féloldalas, de határozottan őszinte mosollyal.

Talán még egy halk nyögés is kiszakad ajkai között, miután az első falat bekerül a szájába. Nem hazudtak, ez tényleg annyira jó, mint amit ránézésre és szippantásra ígér. Riya úgy érzi, mintha nem is ezen a Földön lenne egyetlen egy pillanatig. De aztán csak visszatér, s még mielőtt tényleg itt helyben élvezne el, visszafogja magát és bocsánatkérőn tekint a másikra. Ő előre szólt, hogy ez lesz.
– Köszönöm, igyekeztem – kissé talán elpirul. Ha valaki, hát a vele szemben ülő tudja jól, hogy sok munka volt ebben. Persze akkor lehet, hogy néha őrültnek gondolta a nőt, hiszen gyakran jött a semmiből az ötlete, hogy valahova most pedig elutazik és arról írni is fog, de egyszer sem állította meg. S ezt kifejezetten imádta a másikban. Szabad volt akkor is mikor a másik elkísérte egy-egy túrára, hiszen mindketten élvezték ezeket az utakat. Asher volt talán az egyetlen olyan útitársa, aki nem ment az idegeire. Azóta se talált senkit, akivel szívesen túrázgatna.
– Jaaa semmi. Elütött egy autó, de szerencsére a sebész, aki anno rendbetette az arcomat, miután kifejezetten roncs lett, ott volt a közelben és mindent megtett azért, hogy ne legyen semmi maradandó rajtam –bár abban a pillanatban egy dacos kis tini volt, sosem lehet eléggé hálás Andronak azért, amit tett. Talán majd küld neki megint valami italt, eddig mindig bejött a dolog.
– De jó, ez szuper, gratulálok – tényleg örül a másik sikerének. Fontos mérföldkő az ilyesmi, főleg ha az ember sokat tesz érte. Asher annak idején is sokat tanult, ha éppen arról volt szó, s ezért kifejezetten büszke volt rá. Annak pedig nagyon örül, hogy a tanulásnak és a belefektetett energiának meglett a gyümölcse. – Hát ez viszont eléggé szarul hangzik, már ne haragudj meg – rázza meg némi ciccegés közepette a fejét. Most egy világ dől össze benne. Nem elég, hogy az eddig elképzelt Asher, aki csak egy mosollyal is leolvasztotta róla a bugyit, eltűnt… de még csak nem is világmeghódító, járó, felfedező, ami még jobban lelombozza a bongyort.
A dolgot pedig Asher és a szavai tetézik igazán. Ania hirtelen úgy érzi, mintha egyre kisebb lenne körülöttük a tér, s valaki fojtogatná. Szinte levegőt sem kap, ahogy hallgatja a másikat, s minden ereje eltűnni látszik, ahogy a férfi halad előre. Pedig a helyzet egyáltalán nem ilyen vészes, csupán olyasfajta emlékeket idéz fel benne, melyeket igyekezett jó mélyen eltemeti. Hiszen jobban szeret a mának élni, mint a múltnak, vagy a jövőnek.
- Azta, te aztán tudod, hogyan kell megölni a viszontlátás örömét egy pillanat alatt – pedig ő még csak a kávéját sem itta még meg. Ha tudta volna, hogy egy ilyesmi beszélgetésben lesz ma része, tuti, hogy kért volna a lattéba még egy kevéske szeszt is. Hallatlan, hogy már reggel ilyennel traktálják. – Szerintem felesleges ez bolygatni – néz a másik szemeibe, s míg arcára egy mosolyt erőltet, szemeiben csillog némi fájdalom. - Nem tartozol magyarázattal, úgy érezted menned kell, hát ez van –vonja meg vállait, majd végre iszik az életet jelentő nedűből, amivel némi időt szeretne nyerni. Nagy bízik abban, hogy szavaiból sikerül Ashernek levennie, hogy ő ezzel tényleg nem akar foglalkozni. Rágódott rajta bőven, kereste a másikat, kereste, hogy mit hibázott, nem is kevés ideig, de aztán feladta, túllendült rajta, s most köszöni szépen teljesen jól van. – Vagy te most lezárást akarsz biztosítani? Egy gyors numera a mosdóban és máris könnyebb a lelkednek? – csak viccel nyilvánvalóan, hogy némiképpen oldja a helyzetet, mely kialakulóban van. Számára nem kell magyarázat, azzal már jócskán elkésett a férfi.

- Imádnivaló, hogy még mindig nem forrt össze azt a felvágott nyelved - felelem félig keservesen, félig boldogan mosolyogva. Ugyanúgy viselkedik, és ugyanúgy néz ki, mintha egy nap sem telt volna el a legutolsó fülledt éjszakánk, és bágyadt reggelünk óta. Bezzeg én? Én már a tükörbe nézve is alig ismerek magamra, és itt még csak a küllemről van szó.
- A városban a legjobb - kész lennék állni a részét, de ismerem már őt, és a rám szegezett tekintetét ahhoz, hogy időben visszavonulót fújjak, és csak a saját felem összegét tegyem le a pultra. Ez a jellemvonása számomra egyszerre frusztráló és örvendetes. Még ha kedvességből is, de szeretek meghívni másokat egy-egy italra, hisz nem ezen fog múlni, hogy a hónap végén mennyit tudok félrerakni, ez a része tehát idegesít. Ugyanakkor van bennem egy kisebb öröm is, mert ez a hóbortja azzal a pozitívummal jár, hogy sosem várta el tőlem, hogy mindig álljam az ő részét. Tekintve, hogy anno mennyifelé mentünk, és mennyi pénzt költöttünk programokra, italokra, és miegymásra, azt már igencsak megsínylette volna a számlám.
- Csak nyugodtan - a régi énem még kibuktatna belőlem pár szót, a mostani azonban inkább csendben marad. Hah… orgazmus. Na az is egy olyan dolog, amiben már jó ideje nem volt részem. Már kész vagyok a pókhálót is befonni odalent. De ez most részletkérdés. Fene essen bele, hogy megint sikerült előhoznia belőlem a múlt emlékeit, és hogy miket éltünk át közösen.
- Hűha, Riya. Jó messzire jutottál, mit ne mondjak. Büszke vagyok rád - felelem mosolyogva, miután befejezte a kis monológját. - Tudod, mit szoktak mondani: ha az a munkád, amit igazán szeretsz, akkor igazából egy napot sem kell dolgoznod - egy időben én magam is így éreztem, de mióta a mindennapjaim részévé vált a munkám, és a praxisomból elszakadva is állandóan helyt kell állnom... nos, nekem inkább olyan, mintha sosem tudnék pihenni, és állandóan dolgoznék. - De várj már. Kötés… azaz kötések? Mi a fenét csináltál már megint, te lány? - kicsit visszatekerek az egyik elcsípett szavára, aminek az okára mosolyogva kérdezek rá.
- Velem? Nos… nem nagyon tudok mit mondani, az az igazság - nem, ez a hazugság. Az igazság az lenne, ha feltenném neki a költői kérdést, miszerint: hol is kezdjem? De nem akarom feleslegesen traktálni szegényt. Azt viszont tudom, hogy ez neki édeskevés, így valami kis infómorzsát azért elhintek neki. - Talán annyi, hogy sikerült végre megnyitnom az első saját magánpraxisomat, és már pszichoterapeutaként ténykedek, nem csak holmi pszichológusként - vallom be neki az egyetlen valamire való eredményemet, amit a legutolsó találkozásunk óta elértem. Ettől függetlenül nem lesz kevésbé keserű a szájízem, mert ezt sem saját erőből, saját finanszírozásból értem el, hanem az apósom közreműködésével. - És hogy miket hódítottam meg? Többnyire a helyi szupermarketet - nevetek fel keserédesen, a tarkómat vakargatva. Hihetetlen, hogy mennyire kifordult önmagából az életem.
- Nézd, Riya… - hajolok előre, ujjaimat a poharam előtt összekulcsolva, lehajtott tekintettel figyelve a kezeimet. Sóhajtok egyet, majd végül felnézek a szemeibe. - Előbb-utóbb úgy is eljutott volna ide a beszélgetés, én pedig nem szeretném a szőnyeg alá söpörni: Sajnálom. Sajnálok mindent. Nem ilyen bánásmódot érdemeltél, mint amilyet tőlem kaptál. Nem telik el nap, hogy ne bánnám, amiért így… nos, amiért ennyire képtelen voltam lezárást biztosítani egyaránt neked, és nekem is - nehezemre esik kimondani a szavakat, de nem azért, mert bonyolult lenne bocsánatot kérnem, hanem mert egy olyan témát hoztam fel, ami nagyobb nyomott hagyott bennem, mint korábban bármi.

Anno, a boldog békeidőkben sem voltam egy konfliktuskereső egyén. A munkámból adódóan általában jól tudtam kezelni az embereket, és ha ez nem sikerült volna, még mindig ott volt a rendíthetetlen türelmem. Úgy vélem, hogy ha a pácienseket különleges bánásmódban részesítem, ezt miért ne tehetném meg bármelyik ismeretlen emberrel? Soha nem lehet tudni, hogy az adott egyén épp min megy át, milyen megpróbáltatásokat kell túlélnie napról napra, és hogy miért olyan, amilyen. Miért ideges, miért frusztrált, miért kapkod... Mind olyan kérdések, amelyek nem tartoznak rám a munkámon kívül, és nem is teszem fel őket, ha azt látom, úgysem fogok rá választ kapni. Egyszerüen csak elfogadom olyannak őket, amilyenek. Vagy ha ez nem is sikerül mindig, akkor legalább eltűröm őket.
Ez a hozzállásom a történtek ellenére sem változott. Most is kifakadhatnék, hogy nézzen már a lába elé, aki belém jött, kereshetném vele a konfliktust, de mi értelme? Elég stressz van a legtöbb ember életében, így nem érzem szükségét, hogy még ezt feleslegesen tetőzzem. Ráadásul bőven eleget idegeskedek otthon, minthogy az utcán is hergeljem magam.
De most egy olyan ember kerül velem szembe, aki valószínűleg jogosan fog nekem esni az elkövetkezendőekben. Felkészülök a jelenetre, veszek egy mély levegőt, miután látom rajta a realizálódást, és várom, hogy kifakadjon belőle minden.
Ehelyett örömködve borul a nyakamba, én pedig hirtelen azt sem tudom, hogy mit tegyek. Pár pillanatig kikapcsolom az agyamat, és gondolkozás helyett csak köré fonom a karjaimat, szorosan ölelve magamhoz. Utálom magam, hogy így minden szó nélkül magára hagytam, de egyszerűen képtelen lettem volna megmondani neki, hogy vége. - Remekül - hazudok gyakorlottan. - Te viszont még mindig úgy pörögsz, mint régen, közben pedig le merem fogadni, hogy kávé sincs benned - nevetem el magam.
- Mit kérsz? Isteni itt a latte - kérdezem tőle, hogy azért mégse álljunk itt feleslegesen a pult előtt, mint két idióta. Ha elmondja, hogy mit szeretne, én is kikérem mellé a sajátomat, aztán amint megkapjuk őket, biccentek egyet, hogy kövessen.
Leülünk egy ablak melletti, sarki boxba, és ekkor nézek csak végig rajta úgy igazán. - Remekül nézel ki, Riya. Egy cseppet sem vesztettél a szépségedből - bókolok neki, akármennyire is tudom, hogy nem helyes. Egyszerűen úgy érzem, hogy ki kell mondanom.
- Mesélj valamit. Most éppen milyen turpisságra készülsz? - kérdezem kedvesen, mielőtt belekortyolnék az italomba.

Egy időben még öröm volt a reggeli kávé. Akár kiadós alvás, akár kialvatlanság volt előtte, a kávé mindig egy hasznos napindító volt a számomra. Nem ittam literszámra, csupán egy dupla eszpresszó csúszott be egy löttyentésnyi tejszínnel, egy kávéskanál cukorral. Már egy ideje tudom, hogy ébredés után nettó értelmetlenség kávézni, lévén a hasznát aligha fogjuk érezni a reggel felszabaduló hormonok mellett, én mégsem szoktam le róla. Az első dolgom mindig egy tűzforró kávé lefőzése volt, amit a szabad levegőn fogyasztottam el. Ez után reggeli, fogmosás, arc összekészítése, és indulás a munkába, a baráti társaságba, vagy úgy összességében bárhova.
Manapság? Manapság úgy érzem, ezen élek. Ami addig örömöt, boldogságot okozott, ma már létszükségletemmé vált. Pár évvel ezelőtt még mosolyogva tértem be ebbe a kávézóba, kedvesen köszöntve a dolgozókat, érdeklődve a napjuk után, most azonban ugyanazzal a fáradt, fekete karikás tekintettel sétálok be az ajtón, mint amivel az elmúlt egy évben tettem. Legalább az udvariasságomat próbálom megőrizni, de valószínűleg minden itt dolgozó láthatja, hogy már nem sugároz belőlem az a kicsattanó energia, mint egykoron. Hogy is sugározna? A magánéletem egy kész romhalmaz. A feleségem nap-nap után újabb kihívások elé állít, éjszakánként pedig már hónapok óta képtelen vagyok aludni, mióta egyszer egy újabb rohama közben majdnem megfojtott egy párnával. Nyugodt alvást maximum akkor szoktam átélni, ha nem a házunkban, hanem az autómban, vagy épp a praxisomban hunyom álomra a szemeimet. Rettentően kimerítő ebben a házasságban élni.
Tegnap este azonban nem tudtam milyen indokot kitalálni arra, hogy miért nem megyek haza estére, ezért muszáj voltam vele töltenem az éjszakát. Szerencsére egyre ritkábbak a rohamai, de most pont sikerült beletenyerelnem egybe. Tányérok, poharak törtek, üvöltözés folyt – természetesen mind az ő részéről, én csak az elszenvedője voltam mindennek -, és miután sikerült lenyugodnia, takarítás. Hajnal fél 5-kor sikerült elaludnom, de reggel 6-kor már talpon voltam. Vettem egy gyors zuhanyt, nyomtam egy csókot a feleségem homlokára, majd elindultam a szokásos körutamra. Bejártam három boltot, két gyógyszertárat, és végezetül, 7 óra 45 perckor betértem a kedvenc kávézómba. Köszöntöttem a bentieket, de még én is meglepődtem, hogy mennyire erőtlen, és karcos a hangom.
Előttem legalább 6 ember állt a sorban, így beállva oda türelmesen haladtam, kivárva, hogy mikor jövök én. Öt, négy, három, kettő, egy… és mögöttem továbbra sem volt senki. Tipikus. Ismerve magamat, és a szerencsémet, ha ezzel az öt várakozással telt perccel később érkezem, akkor is ugyanekkora, vagy még nagyobb sor lett volna. De legalább az utánam jövőnek nem kell sokat várnia. A szemeimet pihentetve léptem egyet, mikor meghallottam, hogy az előttem lévő megindul, és mire elfogytak az emberek, kinyitottam, és meglepően kellemes mosoly kerekedett ki az arcomra. Épp kérném ki a reggeli kávémat, mikor bennem akad a szó, és kishíján átesek a pulton. A tenyeremmel megtámaszkodom a szélében, és az előbb kimaradt levegőt csak most teszem magamévá egy sóhaj kíséretében. Nincs se kedvem, se erőm konfrontálódni. Ehelyett csak az illető felé fordítom az arcomat, és arrébb állok az útjából. - Gyere csak. Úgy látom, valaki nagyobb sietésben van, mint én - kedves mosolyt villantok a göndör fürtök felé, miközben arrébb lépek egyet, átengedve neki a helyemet. Az alóla kibukkanó tekintet azonban szinte áthatol rajtam. - R… Riya - ja, ennyire futotta.