Stavo Garcia

Gustavo Armin Garcia

THEY WANNA SEE BLOOD, THEY WANNA SEE HATE, LIKE A NEEDLE IN YOUR VEIN, A SICKNESS WITH NO NAME,

A fizikai erőn túllendülve, remekül el tudom játszani, hogy egy kilométer magas, másfél méter vastagságú sziklafal vagyok, amit megmászni és áttörni egyaránt lehetetlennek tűnik, de legalábbis épeszű embernek nemvaló feladatnak. A pókerarcom kifogástalan, szinte soha nem fáradozom azzal, hogy kimutassak bármiféle érzelmet. Persze, tűzoltóként sokszor hiszik rólam, hogy egyébként a sziklafal mögött egy baromira empatikus, lágyszívű személyiség lapul, de ha ez így is van, akkor annyira mélyen, hogy még én saját magam is alig tudok erről.Rendkívüli kötődéssel rendelkezem a családom irányába, annak ellenére, amilyenek; szeretem a kiskutyákat; hasra tudnék esni az olyan nőktől, akik ki tudnak állni magukért; a tequila; a fekete Dunhill; a vaníliafagyi; és nagyjából minden, amit a nővérem főz.Tízévesen erre a kérdésre biztosan azt válaszoltam volna, hogy sok pénzt keresni, elvenni egy olyan nőt, mint anya, harminc éves koromra családot alapítani, megöregedni, és szeretetben, boldogságban hagyni el ezt az életet. Ma már nincsenek illúzióim. Csak annyit akarok, hogy ne kelljen életem végéig verekednem másodállásban.Mint ahogy a legtöbb embernek, nekem is olyan klisés félelmeim vannak, mint a családom maradék részének elvesztése, a halál, a cigi drágulása és a pókok. Ezek mellett, sosem vallanám be, de félek bárkit közelebb engedni magamhoz, mint amennyire feltétlenül szükséges, ugyanakkor attól is félek, hogy ezt az érzést soha az életben nem fogom tudni elengedni.Alapjáraton remek. Nincs örökölt, krónikus betegségem, a függőségeken kívül nem vagyok hajlamos semmire, náthás is évente talán kétszer szoktam lenni. Az már más kérdés, hogy néha itt-ott becsúszik egy törött orr, egy szúrt seb, ha az ellenfél nem játszik szabályszerűen, és a főállásom sem a legveszélytelenebb munka.

A saját zihálásom fülsiketítő robajként visszhangzik a tükörsima csempével kirakott öltöző falairól. Nem látok az orromig se. Sosem értettem, az állandó vaksötét hogyan gátolja meg a zsernyákokat abban, hogy rájöjjenek, mi folyik a falak közt – ezen pedig nem segít a beözönlő embertömeg, a hangzavar, a zene, és a hangosbemondó sem, hogy mindezt túl tudja kiabálni a bíró. Az arcomba ütök párszor, ugrálok néhányat, majd a két pisztolylövés után, amely a közönségnek jelzi, hogy el lehet kussolni, a résztvevőknek pedig, hogy megemelhetik a seggüket; elindulok kifelé, tapogatódzva. Mindenki azt gondolja, hogy ilyenkor egy hangyafasznyi félelem sincs bennem, még én is, pedig egyébként tövig tudnám rágni az összes körmöm. Bízom magamban. Tudom, hogy két szempillantás alatt kiismerem az ellenfél mozgását, és ha ez megvan, akármilyen gyors, nem érhet hozzám. Aztán gyerekjáték leteríteni, ha földön van, akkor meg addig ütöm, amíg már nem bír felállni, és vége.
- A kihívónk ma este Johnny Peterson, százkilencven magas, száztíz kiló, baszott egy állat, ahogy elnézem – harsogja a hangosbemondóba a gizda srác, aki a kis vállalkozásunk könyvelője, logisztikusa, ügyvédje, és a meccsek bírája a legtöbb esetben. – A kihívott pedig, kedvenc tűzoltónk, a verhetetlen, francsetudja hányszoros bajnok: Stavo ’Sziklafal’ Garcia!
Lassan, kimérten lépek a sötétség takarásából a körbe, a tömeg őrjöng. Úgy nézek a srác szemébe, mint az oroszlánok egy eltévedt szafarisra – egyrészt a színjáték kedvéért, másrészt meg tudom, hogy a múlt héten megdöntötte a húgomat. És még van képe kihívni! Balfasz. Ekkora már tényleg nem félek. Elfogadom, ha hiba csúszik a számításaimba, és ő dönt le engem, elvégre súly és némi magasságfölénye is van. Ahogy mindig, ezúttal is lepereg előttem az életem.
*
Fülig erő vigyorral az arcomon tologatom a születésnapomra kapott kisautókat, utánozva a motor hangját, a kerékcsikorgást, még a csattanást is, ahogy egymásnak fordítom a kettőt. Minden egyes születésnapomon úgy érzem, hogy sosem voltam, és sosem lehetnék ennél boldogabb. Valahogy sosem érdekel, hogy a padtársam, aki egy nappal utánam született, majd hozza a legújabb, legokosabb telefont, amit ajándékba kapott, és kinevet, mert nekem egyáltalán nincs telefonom. Mindig csak a vállam vonogatom, azt mondom, engem nem érdekelnek az ilyesmi dolgok. Tudják ők is, hogy azért nincs, mert erre nem futja, csórók vagyunk, a családban egyedül apának van telefonja, de ő sem használja túl gyakran – és még az a kevés használat is felel plusz három óráért, amit a gyárban tölt.
- Stavo, gyere ki! Baj van anyával – ront be a szobába a húgom, amint kitárja az ajtót maga után, meglátom, ahogy anyám a nővérem által gyártott „Boldog 13. Születésnapot Stavo és Steffi!” feliratot félig leszakítva tántorog a konyhában, leveri a tortát az asztalról, miközben egy üveg borért kalimpál, majd elfekszik a padlón. Nagyot sóhajtva rázom meg a fejem.
- Nincs vele semmi, csak be van lőve. Lucy, vidd át a mamához – intek a fejemmel a remegő húgom felé. Elveszem az üveget anyától, az oldalára fordítom, előveszek egy lavórt, szépen lófarokba gumizom a haját, majd a felsőtestét a lavór fölé emelve lenyúlok a torkán. A húgom még sosem látta így, amikor túltolja egy kicsit. Én számtalanszor.
*
Apa halk, alázatos kopogása minden egyes alakommal képes elnyomni a maximális hangerőn üvöltő metálzenét is. Mindig. Meggyötört arccal kukkant be, fáradtan elmosolyodik, mikor tekintete találkozik a belőlem áradó daccal. A lehető legdühösebb ábrázattal a képemen ugyan, de azonnal kikapcsolom a zenét. Belép, és mellém ül az ágyra. Amióta a világ másik felére költöztünk, jobb munkája van ugyan, de továbbra sem képes nem agyonvállalni magát túlórákkal. Megszokta. Valószínűleg már nem is tudja, mit kezdene néhány szabad órával.
- Stavito… az igazgató hívott délután – bólintva jelzem, hogy pontosan tudom, miről van szó. Összevertem egy seggfejet, aki azt állította, hogy apa biztos eladta anyámat kurvának, ezért költözhettünk el Texasból. – Azt mondta, efelett még szemet hunynak, de ha még valakit bántalmazol, kénytelenek lesznek eljárást indítani. A szülők is őrjöngenek, a főnököm fia az osztályodba jár. Kérlek, ne forduljon elő többet. Ő sem akarná, hogy így bosszuld meg az emlékét.
Megrántom a vállam, hanyatt fekszem, és fülhallgatót dugok a fülembe. Emlékszem, kiskoromba anya mindig azt mondta, mikor még egészen tiszta volt, hogy ő sosem kergette az amerikai álmot, sokkal inkább vágyott délre – és miután a szülei felnőttkorában sem engedték Mexikóba költözni véglegesen, bosszúból a nevükben segített törvényesen az Államokba vinni apát és a családját. Aztán hozzáment, gyerekeket szült neki, és útközben valahol teljesen elveszítette önmagát. A végefelé már a legkevésbé sem érdekelte, kit kell leszopnia egy kis anyagért, bármit megtett bárkinek. Az utolsó éjszakáján jött csak rá, mi lett belőle. Talán akkor nézett bele a tükörbe évek után először józanon, és annyira nem bírta a látványt, hogy muszáj volt felvágnia az ereit a kádban.
*
Legurítom a torkomon a poharam alján maradt utolsó pár korty agyon tequilázott sört, majd megindulok a csaj felé, aki már vagy félórája félreérthetetlenül nekem rázza a seggét. Hátulról átkarolom, hozzásimulok, és felveszem a ritmust, amire mozog. Szinte érzem, ahogy a húgom ezernyi kést fúr tövig a hátamba a tekintetével, mellette pedig, a barátnője, akit azért hozott ide, hogy összeboronáljon minket, csalódottan fordul el, egy hónapnyi tequilafogyasztásom árát tenném arra, hogy nagyon igyekszik visszafojtani a sírást - ami számomra nem is lehetne visszataszítóbb. Nem bírom az olyan lányokat, akik hisztiznek, ha nem jön össze valami, akik túlságosan elbízzák magukat, akik nem jönnek rá már az első pillanatban, hogy rohadtul nem érdeklődöm irántuk, mert nem ütik meg a szintet. Akik elvárnák tőlem, hogy elköteleződjek.
A csaj felém fordul, a legcsábosabb mosolyával hajol közel hozzám, és próbálja túlharsogni a zenét.
- Hogy hívnak?
- Stavo.
- Ez meg milyen név? Sosem hallottam.
- Becenév. A Gustavóból amúgy, spanyol eredetű.
- Nem tűnsz spanyolnak. Én Nina vagyok.
- Anyám amerikai, rá ütöttem. Oké – bólintok, majd jelezve, hogy ennyi beszélgetés nekem bőven elég volt, a szájára tapasztom az enyémet.
*
Újabb két lövés jelzi a meccs kezdetét. Az adrenalinlökettől eltorzult arccal, ugrásra kész, remegő lábakkal várom, hogy támadjon. Mivel ki mert hívni, biztosan azt hiszi, hogy ő majd megmutatja, le tud teríteni, úgy akar dobálni, mint egy rongybabát, úgyis vagy tizenöt kilóval nehezebb nálam, azt hiszi, megenne vacsorára. Az első lendítésénél épp, hogy hátrébb ugrok, ezzel elbízza magát. Alig észrevehető elégedett vigyor jelenik meg a képén, mint aki elkönyvelte, hogy akkor ő nyerni fog. Néhány perccel később vérző orral, felrepedt fejjel tántorog ki a körből, jobb kezén két ujját a magasba emeli, jelezve, hogy feladja. Ráadásként magamhoz rántom, és a helyére rakom a törött orrát.

IN A WORLD THAT'S INSANE, WHY'S AMERICA TO BLAME WHEN YOU'RE PRAYING FOR A CHANGE TO A GOD WITH NO FACE?