be a little bit more spontaneous

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

Tudom, hogy az én hibám nagyrészt, hogy Rhyd most nem mozdulhat ki az apartmanjából, amiért őszintén, egy kicsit -de tényleg csak egy kicsit- lelkiismeretfurdalásom van. Szóval arra gondoltam, hogy megpróbálom kiengesztelni, na meg elszórakoztatni, mielőtt még teljesen megőrül a magánytól és a semmittevéstől. Persze gondolom inkább ezt választaná, mintsem szerinte idegesítsem naphosszat.
Miután felolvasó-délutánt tartottam neki -úgy érzem nagyon is sikeresen-, hagytam egy kicsit lenyugodni, addig pedig gondolkodtam, hogy mi lenne a megfelelő program, amitől talán még ő sem szalad ki a világból, mire aztán megkordult a gyomrom, és innen jött az ötlet. Szerintem a hasával lehet talán még Rhydiant is leginkább megfogni, legalábbis ha a férfiak többségéből indulok ki. És azt is kétlem, hogy egy jó vacsorának bárki tudna ellenállni.
Három papírtáskával felpakolva igyekszem az oroszlán barlangja felé, félúton persze elhagyva az egyiknek a felét, amiért kisebb káromkodás folyamadta sem fordulok vissza. Először az apartmanba megyek, hogy lerakjam a konyhapultra azokat, amik még a kezemben vannak, majd csak utána megyek vissza a folyosón elhagyott néhány hozzávalóért. Összekapdosva az elgurult káposztát és a répákat térek vissza, a lábammal belökve magam mögött az ajtót.
- Hahó – jelzem az ittlétem. – Csak szólok, hogy itt vagyok, mielőtt kilibbennél mit sem sejtve anyaszült meztelenül – mosolyodom el a feltételezésen, habár nem tudom, merre van. Mondjuk én nem bánnám igazából, inkább ő lenne az szerintem, aki zavarba lenne kettőnk közül. Aztán nem is biztos, hisz a múltkor a fürdőben is sikerült neki egy kicsit elpirítania.
Közben kipakolok a pultra a zacskókból, és megmosom a zöldségeket is, majd ha megjelenik, kérdés nélkül megmondom, mire készülök.
- Gondoltam, főzhetnénk valamit. Hogy állsz a kínaival? – Én imádom. Bármikor képes lennék megenni egy nagy tányér kínai kaját, persze csak a normális fajtából, nem pedig a humbukból. – Na meg a főzéssel? – Igazából, ha ő nem, majd én megcsinálom egyedül, de azért mindent be fogok vetni, hogy becsatlakozzon, ha másra nem, hát összevagdalni a zöldségeket. Azt úgyis annyira utálom. És persze nálam van a Coelho könyv is, ha lenne egy kis holtidőnk, biztosan újra bevetem a délutáni sikerélményem kiváltóját.

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

A délután egyáltalán nem úgy alakult, ahogy terveztem. Teljesen széthullott, akár csak én és a híres önfegyelmem. Mióta kiment, folyton az járt a fejemben, amibe az előbb, bár nem egészen tiszta körülmények között, de beleegyeztem.
„Ha engedsz egy kicsit, és nem állandóan azzal ostorozod magad, hogy nem szabad… akkor a feleséged képe is egyre csak halványodni fog.”
Vajon tényleg így volt? És vajon tényleg ezt akartam?
Nem akartam elfelejteni, vagy csak úgy kivágni magamból, hogy múljon a fájdalom, nem is nagyon hittem, hogy ez lehetséges lenne, de arra sem vágytam, hogy a hiánya az őrületbe kergessen. Márpedig szembe kellett néznem a ténnyel: egy szanatóriumban dekkoltam. Már idáig sem lett volna szabad elfajulni a dolgoknak. Mégis mit kerestem itt? És vajon meddig fog tartani ez az egész? Tele voltam kérdésekkel, amikre senki sem tudott válaszolni.
„A irányítás csakis a te kezedben van.” Jól hangzó szavak. A muay thai edzőm is folyton ezt mondta. De ha belemegyek a játékba, van rá garancia, hogy a múltkorival ellentétben, ezúttal be is tartja a szabályokat? „Nincs szex. Ez csak a vágyról szól.” Nem mondom, hogy átláttam, ennek mégis mi értelme volt, de reméltem, hogy ő jobban tudta, mit csinált.
Azt viszont kénytelen voltam belátni, hogy a távozása után sem tudtam sokkal jobban a könyvre koncentrálni, úgy ahogy volt, nyitott gerinccel le is csaptam az asztalra. Ez volt az a pillanat, amikor legszívesebben lementem volna az edzőterembe, de mivel azt hazudta, hogy beteg vagyok, három napig nem tehettem ki a lábam az apartmanomból. Végül is, ha eddig nem őrültem meg teljesen, itt volt a remek alkalom. Mikor újra meghallom a hangját, az első pillanatban el sem tudom dönteni, hogy képzelődök-e, vagy... Létezik, hogy tényleg visszajött?
- Szóval a fejedben, anyaszült meztelenül szoktam sétálgatni, mikor azt hiszem, senki nincs körülöttem? - mire befejezem a mondatot, már a hálószobám ajtókeretének döntöm a vállam, onnan figyelve, min is mesterkedik, már megint. A hangomból nem érződik semmi különös, nincs benne nyílt provokáció, és az arcom sem árulkodó, mégis van benne valami. Ami talán még számomra is rejtély.
Végignézek a kipakolt zöldségeken, a húson, és azon a temérdek zacskón, ami a konyhapulton hever. Főzni akar? Őszintén szólva, az eddigiek alapján nem feltételeztem volna róla, hogy tud. És nem biztos, hogy azért, mert az orvosaim szerint a negatív gondolatok voltak túlsúlyban.
Nem kerüli el a figyelmem a többes szám.
- Kóstolni jobban szeretem, mint megcsinálni. - Nem is tudom, mikor főztem utoljára. Brie-vel szinte mindig a városban vacsoráztunk, vagy rendeltünk valamit. Inkább az egyetemi időszakban volt jellemző, na meg a kínai is. - Bár az egzotikus fűszerekre állítólag allergiás vagyok. - Rég próbáltam utoljára.
Egy kis ideig még vizsgálgatom, mikor végül aztán mégis csak kibököm a koronás kérdést.
- És mégis mi vett rá, hogy este fél tízkor kínai főzőcskézésbe kezdj az apartmanomban? - Őszintén szólva, nem hittem, hogy ma még visszajön. De ha hittem volna sem igazán erre gondoltam volna. Azok után, amiket délután mondott. Próbáltam keresni az összefüggést, de nem annyira találtam. Ezzel a nővel kapcsolatban, lényegében semmiben.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

Nem voltam benne biztos, hogy a regény felolvasása majd hat rá, bár volt némi sejtésem, hiszen mégis csak író, képzelete és fantáziája bizonyára van bőven. A vártnál viszont sokkal jobban alakultak a dolgok, így még biztos be fogom vetni ezt a módszert.
Most viszont kicsit másra gondoltam, ami nem más, mint a főzés. Szerintem jól elleszünk vele, mellesleg a végeredmény is egész motiváló. Közben pedig simán hathatok rá még, hiszen biztos nem nyugodtak le teljesen a kedélyei. Végre sikerült felpiszkálni őket.
- A fejemben sok minden történik Rhydian, már csak meg kellene őket valósítani – pillantok hátra a vállam felett rá, miközben pakolászok a pulton. – Egyébként meglepően felemelő tud lenni, nem tudom, próbáltad-e már? Egészen szabadnak érzi magát tőle az ember. Ja, várj! Már emlékszem, hogy állításod szerint nem szeretsz meztelenkedni – célzok ezzel kicsit provokatívan a tavas történetünkre, amikor is annyira kampányolt a fürdőnadrág mellett, hogy azt már öröm volt hallgatni. Ennek ellenére persze sikerült levarázsolnom róla.
- Hát azt mindjárt gondoltam, szerintem ezzel majdnem mindenki így van. De végül is, így is feloszthatjuk a feladatokat – vonok vállat. – A fejemben van a recept, de csak nagyjából. Te kóstolod folyamatosan, én meg főzöm az instrukcióid alapján. – Mármint, hogy mi kell bele még szerinte? Ez egész jó mókának tűnik. Na meg kell hozzá a bizalom is, hogy én ne kóstoljak bele semmiképp.
- Állítólag? – emelkedik meg a szemöldököm. – Akkor most fogjuk tesztelni? – harapok az alsó ajkamba, hiszen az nem igazán hiányzik, hogy allergiás reakciókat váltson ki belőle a kajám, azzal valószínűleg nem szereznék jó pontot. – Nem mondom, van itt elég orvos, hogy kezelje, de ha nem bánod, nem akarok megint én lenni a hibás – forgatom meg a szemem alig láthatóan. Már így is túl sok van a rovásomon.
A kérdés, ami elhangzik tőle, nem sok gondolkodást vált ki, rögtön reagálok is rá.
- Arra gondoltam, hogy egy kicsit a kedvedben próbálok járni, ha már bezárattalak ide. – Legalábbis állítása szerint. Remélem, azért mostanra rájött, hogy jobban járt, mintha rájöttek volna, hogy iszik, méghozzá elég rendesen. Akkor tényleg mind a ketten  megszívtuk volna, mert engem vagy kirúgtak volna az intézményből, amiért nem figyelek rá eléggé, őt meg szigorúbban kezelnék. – És persze az sem egy mellékes dolog, hogy a délutáni kis megegyezésünket szeretném egy kicsit elmélyíteni – nézek rá kíváncsian, hogy milyen reakciót vált ez ki belőle? Végül is, belement, én pedig megígértem, hogy nem erőltetek semmit, szóval ezt kellene gyakorolnunk, mindkettőnknek.
Közben félbevágom a káposztát, aztán eszembe jut egy remek ötlet, ami neki elsőre biztos nem fog tetszeni, de úgy vagyok vele, hogy megpróbálom.
- Az elmúlt időben azért elég rendesen körbejártuk, hogy melyikünk, miben nem annyira jó, vagyis inkább a rossz tulajdonságok kerültek előtérbe, kimutatásban is. Mit szólnál hozzá, ha most egy kicsit a jókra koncentrálnánk és megpróbálnánk elmondani a másiknak, hogy szerintünk miben jó? Akár bókba is foglalhatjuk – mosolyodom el az egy fokkal merészebb ötleten. Na, ehhez mit szól?

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

- Azt nem kétlem. – Az eddigiek alapján már bőven kaptam belőle ízelítőt. Furcsa egy nő volt, vagy csak nagyon rossz időben találkoztunk, de néha úgy érzem, mintha ég és föld találkozása lennénk. Ebben a mostani állapotomban legalábbis biztosan, de néha határozottan úgy éreztem, vele sem volt minden száz százalékig rendben. Na de, persze, kivel van? – De attól tartok, ebben az esetben te is hamar itt kötnél ki mellettem, az egyik szomszédos cellában – mondtam ki azért hangosan is a félig-meddig piszkálódásnak szánt megjegyzést. De tisztában voltam vele: voltaképp egész szórakoztató lehet, ha egy szanatórium-töltelék tesz célzásokat az elmeállapotoddal kapcsolatban.
- Közterületen nem igazán – nyomatékosítom most is, mert a már emlékszem kapcsán pontosan tudom, hogy mire gondol, én annak sem örülök, hogy megint szóba került. Próbálom meg nem történt eseményként elkönyvelni azt a tavas kirándulást, de ha folyton szóba hozza nehéz elfelejteni.
Már azon is meglepődöm, mikor azt mondja: így is feloszthatjuk a feladatokat, de mikor hozzáteszi, hogy az én instrukcióim alapján akar főzni, már nem is tudom elrejteni az arcomról a csodálkozást.
- Ezt még egyetlen nőtől sem hallottam – jegyzem meg egy rövid és sejtelmes bujkáló mosollyal, őszintén, róla is nehezen képzeltem volna el, hogy hagyná, hogy egy férfi beleszóljon a főztébe, nem csak a hagymakockázás meg a sajtreszelést erejéig lenne közös a feladat. Arra viszont rávesz vele, hogy végre ellökjem magam a hálószoba ajtajától, és kimenjek hozzá a nappaliba. Még nem döntöttem el, hogy beszállok-e, vagy sem, de úgy vagyok vele, hogy egy-egy pohárka bor egyikünknek sem fog megártani. Leemelek két öblös poharat, majd a kis hűtött bárszekrényhez sétálok, felmérni, hogy mi is a választék. Persze, eredendően nem alkohol tárolására szánták, hanem üdítőkhöz, de Lisnek hála ezzel nem volt problémánk.
- Édes-savanyú, vagy csípős lesz az alap? – kérdezem, mielőtt választanék, majd ki is veszem a válaszához passzoló üveget. Miközben töltök, befurakszik a fejembe a gondolat, hogy már-már olyan a feeling, mintha épp randevúznánk. Leszámítva az öltözékemet, a legkisebb mértékben sem érzem kicsípve magam, és a borotválkozást is jó pár napja, vagy talán hete? elhanyagoltam már, de mostanában nehéz elég motivációt gyűjteni a napi rutin feladatokhoz. Mégis minek? Bőven elég az alap higiéniai dolgokra rászánni magam.
- Nem olyan súlyos – vonok vállat, és ismét nehéz elfojtani egy halvány mosolyt a beharapott ajka, és az első, halszemű reakciója láttán. – Nem kapok ételmérgezést, csak ne szippantsak bele a szecsuáni borsba, mert reggelig tüsszögni fogok tőle – hozok egy random példát, a fűszerkeverékek még alattomosabbak. Ritkán főztem mostanában, régen sokkal inkább jellemző volt, de erre általában odafigyeltem.
- Pedig a helyedben szoknám a gondolatot – teszem hozzá rezzenetlen arccal, és talán egy kissé gonoszan, de belül mintha egy kicsit kezdeném élvezni, ha szívhatom a vérét. Azért nem állom meg, hogy rákérdezzek, mégis honnan és miért ez a fantasztikus éjszakai ötlet, a válaszával viszont, ma már sokadszorra sikerül meglepnie. A kedvemben próbál járni? És még azt is elismeri, hogy bezáratott, már-már úgy hangzik, mint egy bújtatott bocsánatkérés.
Mostanában tejesen lepergett rólam az ilyesmi, hiszen mindenki csak azt szajkózta, hogy az én érdekemben teszi, a saját érdekemben kell nekem is ezt meg azt csinálnom, ő csak segíteni akar, meg azt, hogy jobban legyek, de senki sem értette meg, hogy ez nem így működik. Persze, a kedvemben akartak járni, de úgy, ahogy szerintük volt a helyes és jó nekem. Ez az apró mondat viszont teljesen más. Már nem azért, mert egy percre is elhiszem neki, hogy komolyan gondolja, ó, dehogy gondolja, de ő az első, aki az én szemszögembe is hajlandó belehelyezkedni. Még ha csak látszólag is, de ezzel máris előrébb van a létező összes rokonomnál.
Nem is válaszolok rögtön, inkább csendben kitöltöm az italokat, az övét odateszem mellé, az u-alakú konyhapult nappali felé néző szárához, míg a sajátomat a kezemben tartva, a pult másik végéhez döntöm a derekam, és a mozdulatait figyelem.
- Az attól függ, mit értesz elmélyítés alatt – kérdezek rá, mert már megint kezd túlságosan rejtélyesen fogalmazni, én pedig kezdek elbizonytalanodni. – A délutáni egyezségünk – ahogy ő nevezi – kissé talán elsietve született – adok is hangot neki. A lehető legrosszabb időben jött elő vele, a gondolataim sem annyira tiszták, sem annyira összeszedettek nem voltak, hogy megfelelően mérlegelni tudjam, mit is jelent ez az egész, amibe belerángatott.
Ez a beszéljünk a pozitív dolgokról címszóra keresztelt indítványozás, elsőre kábé úgy hangzik, mint valamiféle ezoterikus hittérítő-szöveg, amit egy éjszakai műszakos, káposztával hadakozó coach-háziasszony prezentál.
- Nos, káposztaszeletelésben, úgy tűnik, verhetetlen vagy – kezdem is el a sort, majd az arcomra kúszó, leheletnyi derültséget inkább a borospoharamba fojtom. – Gyakran szoktál főzni? – illesztem utána nem sokkal a kérdést. Mostanra már eldöntöttem, hogy én is beszállok, de egyelőre még vártam a megfelelő pillanatot.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

Egyelőre nem vagyok benne biztos, hogy milyen kép alakult ki a fejében rólam, de az is lehet, hogy ő maga sem tudja, mert a mérleg nyelve fel-alá járkál egyik oldalról a másikra. Még azt is kiakasztom.
- Oh, nem baj, legalább jó kis szomszédom lenne – viccelek, már amennyire vehető ez viccnek. A „szomorú” igazság viszont az, hogy lehet, hogy én sokkal nagyobb joggal lennék ide bezárva, mint ő.
Nem tudom, miért emlékszik vissza ennyire borzalmas élményként a tavas kiruccanásunkra, mert hát oké, rendben, egy kicsit tényleg túllőttem a célon így elsőre, de azért nem volt az olyan borzasztó, és lehetett volna még jobb, ha nem leszek rosszul vagy ha nem ellenkezik annyira.
- Hát ez itt nem közterület, szóval nyugodtan engedd el magad – mutatok körbe az apartmanon egy széles mosollyal az arcomon.
Az ötlet a főzéssel kapcsolatban elég random jön, és nem is nagyon gondolom át, mielőtt kimondom, de ahogy ízlelgetem, egyre jobban tetszik és nagyon ajánlom neki, hogy menjen bele, mert ez tényleg nagyon jó kis játék tud lenni. Viszont ahogy rápillantok, az arcán keresve a véleményét, én is elmosolyodom, ahogy megpillantom az ő arcán is ezt bujkálni.
- Sokan mondták már, hogy nem vagyok olyan, mint a többi nő – vonok vállat. Sok mindenben különbözőm az átlagtól, ami néha áldás néha pedig átok tud lenni. Most talán az előbbivel állunk szemben.
- Csípős – felelek a kérdésre, és sejtem is már, miért kérdezi. Eddigi tapasztalataim alapján – nem tudom, hogy ennek én vagyok-e a legfőbb okozója-, de nem bírja alkohol nélkül. Szüksége van rá. Hogy elviseljen. Hát, de ha ez kell hozzá, legyen, na meg nekem is jól fog esni egy pohár bor, csak a mértékre kell figyelnem, ismét.
Az ételallergiával kapcsolatban egy kicsit megtorpanok, hiszen tényleg nem hiányzik nekem, hogy rosszul legyen itt. A foltjai mellé már csak az hiányzik.
- Ja, értem. Hát, pedig az egész vicces lenne, ha tüsszögő-rohamot kapnál – fojtok el egy mosolyt. Bár ilyen szintű allergiám akkor nekem is van, ha azt nézzük, mivel volt már rá példa, hogy fahéj helyett a borsba szippantottam, és akkor én is reggelig tüsszögtem. Még az emlékre is kiráz a hideg.
Mikor érezhetően húzza az agyamat, az én arcomra ül ki a meglepettség, azt hiszem, de mindenesetre próbálom elrejteni, mielőtt még észrevenné, mert akkor elkezdene agyalni rajta, hogy vajon ezt tényleg ki kellett-e mondania, vagy nem?
- De az orvosok előtt remélem azért falaznál nekem?! – pillantok rá. Végtére is, én is ezt teszem, pedig simán elmondhatnám, hogy napi szinten iszik alkoholt. Persze, ha nem abban a helyzetben lennénk, amiben vagyunk, amiben ő nem tudja, hogy vagyunk.
A délutáni megegyezésünk sem született meg egykönnyen, de mikor újra hangot ad a bizonytalanságnak, hirtelen kapom oldalra a fejem, és teszem is félre a káposztát.
- Na-na-na-na – fojtom belé a szót, mielőtt még teljesen a mondandója végére érne. – Kicsit sem született az elsietve, és mint mondtam, nem fogok semmit sem erőltetni. Most például főzünk. Az instrukcióid alapján. Elengedjük magunkat, közben beszélgetünk és borozgatunk és ennyi – veszem el a poharat a pultról, hogy belekortyolhassak. – Ez nem ördögtől való. Amúgy is, úgy nézek én ki, mint egy kisördög? – kérdezem, és a jobb kezemmel glóriát rajzolok a fejem fölé, miközben ártatlanul mosolygok.
- Köszönöm – húzom ki magam a „bókra”, ami a káposztaszeletelést illeti, és vissza is térek ehhez a tevékenységhez.
- Annyira gyakran nem, hogy ne legyen szükség az instrukcióidra. – Amióta eljöttem Mexikóból, igazából csak az itteni kaját ettem, ha meg nem itt voltam, akkor vagy beugrottam valahová enni, vagy rendeltem valamit, de inkább az előző, hiszen folyamatosan azon voltam, hogy kiderítsek ezt-azt Brieről és Rhydről.
- Na, de mielőtt nekiállnánk ennek a dolognak, megnézném, mennyire bízhatok az ízlésedben – teszem le újra a káposztát, és pár pillanatra elslisszanok a konyhából a szoba felé, ahol keresek egy kendőszerű anyagot, amivel be tudom kötni a szemét. Visszatérve, ha még mindig a pultnak dőlve találom, a felkarjánál gyengéden megfogva kicsit arrébb terelem, és lábujjhegyre állva a szeme elé helyezem a kendőt.
- Csak ne kezdj el gondolkodni, és bízz bennem.

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

A válaszán csak megemelem a szemöldököm, nem megrökönyödve és nem is csodálkozva, szimplán csak tudomásul véve, de nem kommentálom, inkább próbálom magam meggyőzni róla, hogy ez egyáltalán nem vicces.
Bár manapság még ez is szélsőségesen váltakozik, van, mikor beláthatatlannak és értelmetlennek érzek mindent, főleg az életemet, az itt létemről nem is beszélve, de olyan is, amikor annyira lényegtelennek és súlytalannak látom a legapróbb részleteket is, hogy szinte minden teljesen mindegy. Ez a mindegy pedig hol a negatív, hol a pozitív pólushoz áll közelebb. Jelenleg az utóbbi játszik.
- Kösz a biztatást – jegyzem meg árnyalatnyi iróniával, mintha csak az engedd el magad részét hallottam volna meg, és nem azt, hogy ha egyszer nem közterületen vagyunk, akár neki is állhatnék megvalósítani az iménti fantáziaképét.
- Annak minden jó és rossz értelmében – teszem hozzá a szavaihoz, de nem fejtem ki, mintha inkább csak magamnak jegyezném meg. Az tény, hogy nem átlagos nő. Ezt a jelzőt a legkevésbé sem aggatnám rá.
A csípős hallatán kinyitom a bárszekrényt, és reménykedek, hogy van benne fehér.
- Ó, ezaz! – örülök meg neki, ahogy megpillantom. – Nagy gondban lettünk volna, ha csak vörös van. – Azzal kibontom, és hagyom levegőzni egy kicsit, mielőtt kitöltöm. Nem is értem, miért csinálom, mostanában marhára nem érdekelt, hogy mihez mi illik, inkább csak elpusztítottam, ami a kezem ügyébe került, és a levegőzésnek sem adtam túl sok esélyt. Talán a megszokás húrozza a mozdulataimat. Mikor Brianával még randizgattunk, talán túlságosan is rákészültem az estékre, imádtam lenyűgözni a főzéstudományommal és a borokkal, de előtte is bevált taktika volt, ha egy lányt fel akartam csábítani éjszakára.
- Annyira talán mégsem – kontrázok, de azért, ahogy elpillantok az arcáról, az enyémen is átsuhan egy halvány változás, a helyzet az, hogy voltak róla emlékeim, köztük valóban elég viccesre sikerült esték is, de hosszútávon azért nem annyira kellemes. – Bár egyszer épp emiatt nyertem meg egy fogadást. Az egyik barátommal azon versenyeztünk, melyikünk tudja előbb randira vinni a pincérlányt, az egyik ázsiai étteremben. Még egyetemisták voltunk – fűztem hozzá azért, magyarázatképp, mostanában elég nehéz lenne elképzelni rólam. – Cam ki akart ütni a nyeregből, de pechére a lány az orvosira járt, és inkább hazakísért, hogy megbizonyosodjon róla, biztosan kiheverem-e ezt a kis atrocitást. – Allergia ide vagy oda, az egy emlékezetes éjszaka maradt. – De olyan is volt, aki szimplán rám akarta hívni a mentőt. – És ki más, mint a drága, hipochonder feleségem. Mire a végére értem, talán meg is bántam, hogy ennyi mindent elmeséltem, de most valahogy nyomasztott az egyedüllét. Jobban esett a társaság, mint eddig bármikor. Vagy talán kezdtem volna hozzászokni a jelenlétéhez?
Mikor felteszi a kérdést, hogy falaznék-e neki, nem tudom eldönteni, hogy viccnek szánja, vagy sem, mindenesetre kifürkészhetetlen arccal nézek rá, a boromat lötykölgetve.
- Amíg az érdekem úgy kívánja. – A folytatás viszont úgy tűnik, érzékenyen érinti, mert a káposztától megszabadulva, még azelőtt nekiáll az ellenhadjáratnak, mielőtt végig mondanám. Főzünk, beszélgetünk, borozgatunk, és ennyi. Ehhez végül is nincs ellenvetésem.
- Mondjuk úgy, a fehér köpeny azért sokat javít a démoni összhatáson – szánom ál-megnyugtatásnak, az ál-aggodalmára, de valójában ez is inkább csak egy finomabb köntösbe bújtatott csipkelődés a részemről. Azért van is benne igazság, nem tudnám megmagyarázni az okát, de az ártatlanság lenne a legutolsó, ami eszembe jutna a kisugárzásáról, pedig semmi látható jele nincs, mégis van benne valami, ami szinte természetessé teszi, amit a tóban művelt, vagy amit ma délután azon a kanapén. Pedig egyik sem természetes, a legcsekélyebb mértékben sem, pláne ezen a helyen, és pláne úgy, hogy én is érintett vagyok, mégis, néha már úgy hangzik, mintha erről inkább magamat akarnám meggyőzni. Bár Briana alapvetően teljesen máshogy nézett ki, és a kisugárzása is mérföldekkel különbözött az övétől, azért valahol mégis nagyon zavart, hogy állandóan ő jutott eszembe, akárhányszor csak az arcára néztem. Ám ahogy visszafordul, inkább el is engedem a gondolatot, és töprengés helyett az ivás mellett döntök.
Szóval nem főz gyakran. Amennyi időt ebben a szanatóriumban tölt, ezt végül is meg tudom érteni. Mikor azt mondja, megnézi, mennyire bízhat az izésemben, felvonom a szemöldököm, és utána is pillantok.
- És ez a szobában fog kiderülni? – Nem értem, miről beszél, azt pedig még kevésbé, hogy mire készül, de ez a visszatérte után sem világosodik meg túlságosan előttem.
- Mit akarsz azzal a sállal? – kérdezem gyanút fogva, és amint kimondom, már kezd is derengeni a szándék. – Jaj, ne. Ehhez még nem biztos, hogy eleget ittam – tiltakozom, de a hangomból ezúttal hiányzik az az él és az az eltökélt makacsság, amihez már volt alkalma hozzászokni. És a bízz bennem rész sem volt az erősségem. A morgáson kívül viszont mást nem teszek, hogy megakadályozzam.
- Mire jó ez? – kérdem, miközben az arcomhoz érinti az anyagot. – Így nehezen fogom megtalálni a hozzávalókat. De még a saját számat is. – Amint a kendő a szemem elé került, a jobbomban továbbra is a boros poharat tartva, a bal kezemmel a pult széle felé nyúlok, hogy visszataláljak egy viszonylag stabil és jól ismert pozícióba.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

- Ha valakiben, bennem egész nyugodtan bízhatsz ilyen téren – mosolygok. Persze, hogy bíztatom arra, hogy nyugodtan szaladgáljon itt ruha nélkül, nekem azt hiszem, egészen tetszene is a szitu. Igen, tuti biztos. Persze nyilván nem fogja megfogadni a tanácsomat, ahhoz még egy „kicsit” lazulnia kellene.
Tetszik, ahogy reflektál a megjegyzéseimre, most sokkal nyitottabb, mint szokott, ahogy észreveszem, és aminek ugrálva is tudnék örülni. Egyelőre viszont csak megmosolygom a dolgot. Végül is, van valami abban, amit mond. Tényleg van a „nem átlagosságnak” jó és rossz oldala is. Mondjuk kíváncsi lennék rá, hogy miket, melyik oldalra sorolna?!
- Nem is tudtam, hogy ekkora borszakértő vagy – jegyzem meg. – Részemről a vörös is ugyanolyan jól illett volna a csípőshöz, mint a fehér. Vagyis inkább úgy mondom, hogy én nem lettem volna „nagy gondban”. – Szeretem a borokat, de közel sem vagyok szakértő. Ő viszont látszólag sokkal jobban ért hozzá. Élvezet nézni, ahogy hozzányúl ahhoz a borosüveghez és kis idő után tölti csak ki. Végre nem csak morog!
Érdeklődve fordulok felé, mikor mesélni kezd az allergiás rohamairól, és azon kapom magam, hogy pár pillanatig csak nézem, csodálkozva. Annyira szokatlan, hogy magától, harapófogó nélkül sztorizik.
- Jó fej lehettél egyetemista korodban – heccelem kicsit, hiszen már nem először említi azt a korszakot. – Azt hiszem, az első nőszemély jobban kihasználta a helyzetet, én sem csinálhattam volna jobban – nevetem el magam. Bár én nyilván nem hívnék mentőt ilyesmi miatt, mert tudom, mikor van baj és mikor nincs, na de bárhonnan is nézem, azért egy hosszabb tüsszögés miatt sosem hívnék mentőt.
- Szóval akkor egy érdekemberhez van szerencsém – vonom fel a szemöldököm, ahogy oldalra nézek rá. Úgy érzékelem, hogy ő is kezdi elengedni magát egy kicsit, ami roppant nagy előre lépésnek számít és persze nagyon örülök is neki, hogy sikerült azt elérnem, hogy egy kicsit ő is csipkelődjön, ne csak én. Persze arra számítottam, hogy nem fog rögtön belenyugodni az egyezségbe és biztos, hogy megpróbál majd kihátrálni, de nem fogom hagyni. Szó sem lehet róla.
- És te melyik összhatást szereted jobban? A démonit vagy az angyalit? – Ha Brieből indulok ki, akkor a másodikra teszem a voksom, ezzel csak az a probléma, hogy én sokkal inkább az előbbi vagyok. Mindig is ez volt a szerep-kiosztás kettőnk között, habár azt sosem nézték meg, hogy a külső mit is takar pontosan?! – Belsőre még egyébként is lehetek angyal – vonok vállat, mialatt megjegyzem az egyik állandó dolgot, ami kicsit úgymond rosszul esett nekem mindig. Igaz, én sokkal inkább szeretem az ilyen külsőt, tehetnék ellene, de az istenért, ha valaki akar, ismerjen meg, aztán rájön, hogy mit rejt a „démoni” külső. A mi esetünkben Rhyddel mondjuk éppen tényleg ördöginek érzem magam, de ez most már, mint általánosságban.
Az ötletem, ami hirtelen ugrik be nem tudom még, hogy fog elsülni, de ezúttal nem fogok túllőni a célon megint, csak egy kicsit hatni szeretnék az érzékeire. Ahogy elmegyek a szoba felé, hallom, hogy értetlenül kérdez valamit, de nem foglalkozom vele, csak mosolygok az orrom alatt, míg vissza nem térek, kezemben a sállal.
- Ugyan már, ehhez nem kell inni – mondom, de nem tétlenkedem, rögtön a szemére is helyezem az anyagot, hogy aztán a tarkójánál megköthessem azt.
- Maradj már egy kicsit csendben – intem le, de nem parancsolóan, inkább kérve. Ó, a saját szádat nem is kell megtalálni, azt majd én... khm. Még szerencse, hogy nem mondom ki, mert akkor valószínűleg azonnal letépné az arcáról a sálat, tiltakozva. Szóval inkább visszafogom magam.
Előveszek a papírtasakból ánizst, curryt és szegfűszeget -bár ezekből nem mind kell a kajába, azért beszereztem mindenfélét-, és ki is nyitom az ánizs tetejét, hogy óvatosan meglengethessem az orra előtt.
- Na lássuk, tudod-e, mi ez? – kérdezem, és amennyiben válaszolt rá, a következőt, a curryt is az orra alá dugom. Ha a fűszerekkel megvagyunk, hátra dobom a hajam, és óvatosan, úgy, hogy ne érjek hozzá húzódom kicsit közelebb, arcommal a bal válla irányába hajolok, hogy a parfümöm érezhesse. Nem érek hozzá egy ujjal sem, de érezheti a vállívére áramló levegőből, hogy nem vagyok messze, na meg persze a hangomból, amit igyekszem halkra fogni.
- Na és ez?

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

Mostanra már rájöttem: Lis-zel kapcsolatban az egyik legfontosabb szabály, hogy próbáld meg elengedni a füled mellett, amit mond. Ha nem is mindig, és nem is teljesen, az esetek nagy részében azért beválik. Kivéve, ha nagyon ráhasal valamire, de ebből azért szerencsére nem sok van, a mait már úgyis letudta ezzel a délutáni felolvasós akcióval. Szóval, számításaim szerint az este további része már viszonylag ártalmatlan lesz.
- Ez csak egy mondás – vonok vállat. – A borválasztás akkor jó, ha kiemeli az étel ízét, ha például édeset eszünk, a bornak még édesebbnek és intenzívebbnek kell lennie. Az erősen fűszeres ételeknél, mint mondjuk a szecsuáni keverék, viszont az a gond, hogy mellettük még a legfűszeresebb vörösek sem rúgnak igazán labdába, ezért jobb, ha inkább az ellentétek vonzerejét használjuk ki, és egy könnyebb, lágyabb és reduktívabb fehéret választunk hozzá – magyarázom el röviden a lényeget, nem hinném, hogy annyira érdekelné a téma, hogy kiselőadást tartsak. – De mostanában én sem vagyok túl válogatós – teszem hozzá, egy vonással át is húzva az előbbi szavaimat. Bizonyára ő is észrevette: nem számít, milyen pia, csak guruljon le a torkomon.
Fene tudja, azért most mégis megörültem, hogy megtaláltam a megfelelő palackot, egy kicsit a szanatóriumon kívüli életemre emlékeztet, mikor még nem volt minden mindegy, és a részletekre is gondosan odafigyeltem. Mintha a balesetben nem csak Brianát vesztettem volna el, hanem magamból is egy jókora darabot. De vajon ez természetes? Az évek múlása és ez a sok tragédia tényleg ennyi mindent kivesz az emberből, hogy aztán azzal kelljen gazdálkodnod, ami megmaradt?
A helyzet az, hogy ezen most egyáltalán nincs kedvem filozofálni, míg kitöltöm a bort, el is kormányozom a gondolataimat, a lehető legtávolabb: hamarosan az allergiám kontra vicces randevúk ingoványos talaján lyukadunk ki, de most valamiért jól esik mesélni, beszélgetni egy kicsit.
- Viszonyítás kérdése, de szerintem is jobban kedveltél volna – értek egyet ezzel a részével, az egyetem már régen volt, de hogy jobban megtaláltuk volna a közös hangot, az elég borítékolható. Azért szándékosan nem azt mondom, hogy én éreztem volna közelebb magamhoz, jobb, ha ezt a témát nem bolygatjuk. Hogy ő is kihasználta volna a helyzetet, abban valamiért egy percig sem kételkedtem, és ez egy leheletnyi mosolyráncot rajzol az arcomra, de hallgatok.
- Az üzletemberek már csak ilyenek – erősítek rá a megállapítására, ahelyett hogy visszavonnám. Ha szigorúan vesszük, tényleg érdekember vagyok, a jelenlegi helyzetben mi más érdekelhetne jobban, mint hogy minél kevésbé kelljen a komfortzónám határait feszegetnem? Ha már úgyis itt ragadtam, ebben a fantasztikus intézményben.
A kérdése egy pillanatra elgondolkodtat, angyali vagy démoni? De aztán csak apró mozdulattal megingatom a fejem, jelezve, hogy nincs is sok értelme vacilálni rajta.
- A legtöbb nőnek fogalma sincs, hogy mit jelent démoninak lenni – pillantok felé, mintha azon tűnődnék, ő melyik kategóriába eshet. Remélem, nem ül ki túlságosan az arcomra, hogy melyikre is tippelek. – De engem egyik sem igazán érdekel. – Ha valakiben mindkettő megvan, az a zsánerem, de ezt nem látom indokoltnak, hogy hozzátegyem.
- Ilyen ambícióid vannak? – vonom fel a szemöldököm, mikor azt mondja, akár ő is lehetne angyali lelkű. De inkább csak a bújtatott cukkolás érdekében. – Mi az, ami vonzó benne? – A bort folyamatosan kortyolgatom a beszélgetés közben, de mikor rejtélyesen eltűnik, és egy sállal tér vissza – aminek a funkcióját egyelőre csak sejtegetni merem – a részegség égető hiányát valahogy sokkal fokozottabban érzékelem. A hárításban mégsem vagyok elég hatékony, talán mert az agyam egy feneketlenül mély szegletében mégis kíváncsi vagyok, hogy hova akar kilyukadni vele. Hamar a szememre köti az anyagot, de nem ám csak úgy elnagyoltan, egy árva hasadékot sem hagy.
Furcsán érzem magam, nem is tudom, mikor voltam utoljára a látásomtól megfosztva, vagy voltam-e már egyáltalán?! Az első érzés, ami belém költözik, valamiért egyfajta kisfiús elveszettség és a kiszolgáltatottság bizonytalansága, amitől kissé zavarba is jövök, és az sem segít sokat, hogy fogalmam sincs, mi fog történni. Vajon mit akar? Egyik kérdésemre sem válaszolt igazán. De valami más is felmerül bennem: biztos vagyok benne, hogy át akarom engedni neki az irányítást? Épp neki? Eddig sem volt jó vége, történetesen egyik alkalommal sem. De mindez csak egy rövid, köztes ideig tart, amíg újra meg nem szólal, én pedig a hangjára figyelek.
- De azért tanácsos – fűzöm hozzá, csakazértis alapon, pia nélkül ez az egész, félek, inkább csak roppant kínos lenne, mint hogy vezetne is valamerre, de mikor csendre int, kivételesen egyetértek vele.
A látásom híján a mozdulatait kísérő neszekre figyelek, nem sok támpontom van, még jó, hogy a derekam továbbra is a mögöttem álló konyhaszekrénynek támaszkodik, különben hamar elveszteném a viszonyítási pontokat, erre pedig nem vágyom, a rémálmok többségéből így is sötétben zuhanásra ébredek. A sálat viszont valami rejtélyes okból kifolyólag egyelőre mégsem veszem le.
- Most azt teszteled, hogy igazat mondtam-e? – kérdem, ahogy a fűszeres zacskót az orrom alá dugja. Hiába ismerem az illatot, a szituáció annyira szokatlan, hogy elsőre nem tudom megnevezni, mit érzek. Egy picit előre dőlök, és óvatosan szippantok még egyet, mire a jellegzetes, édeskés illatról rá is jövök végre.
- Ánizs. – Futólag az orromat is megdörzsölöm, mintha máris csiklandozna valami. A következőbe épp, hogy beleszagolok, rá is vágom a választ. – Az összesen végig fogunk menni? – Mire kimondom viszont már megint mást érzek, ezúttal nem csak az orrommal, szinte fizikailag is érzem, ahogy közelebb lép, pedig egyetlen ujjal sem ér hozzám, csak a lehelete játszik a bőrömön. Az ajkaim résnyire nyílnak, hogy válaszoljak, de félúton meggondolom magam, és inkább visszazárom.
- Ebben nem vagyok biztos. – A hangom halk, automatikusan igazodik az övéhez, a szavaim pedig inkább a helyzetre reagálnak, mint a kérdésre. Belém költözik egy megmagyarázhatatlan érzés, hogy túlságosan közel van, mintha tartanék tőle, és egyben fel is készülök rá, hogy a következő másodpercben bárhol hozzámérhet. Az izmaim láthatatlanul megfeszülnek a ruhám takarása alatt. Nem akarom, hogy megtegye, de miközben felkészülök rá, akaratlanul el is képzelem. A várakozás elnémít, mintha levegőt is elfelejtenék venni.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

Hihetetlen, ahogy a borokról beszél. Azt hiszem, az arcomra is kiül a meglepettség meg egy kis ámulat is. Már csak azért is, mert jó nézni, hogy végre valamiről érdeklődéssel beszél. Tökre megértem, hogy ha valaki elveszti a feleségét, egy időre minden megszűnik körülötte és nem marad más, csak a gyász és a hiány. Normál esetben nekem, mint testvérnek is ezt kellene éreznem, persze, ha jobb kapcsolatot ápoltunk volna Brianával, de ez nem így volt. Nem érzek... egyszerűen semmit.
Ez egy szempontból roppant szomorú.
- Igen, azt észrevettem – mosolyodom el a tényen, mikor mondja, hogy mostanában ez is mindegy neki. – De annak őszintén örülök, hogy egy kicsit azért mégis visszajött az érdeklődésed – vallom be neki. Pedig igazából nekem inkább kicsit azt kellene elérnem, hogy ne érezze azt semmiképp, hogy jobban van. Muszáj lenne, mielőtt még idő előtt kikerül ebből a szanatóriumból, de valahogy nekem is jobban esik, ha ő is egy kicsit jobban van, ami... fura.
Nehéz elképzelnem az önfeledt Rhydiant, akinek van életkedve, de a felvázolt kép alapján azért sikerül. Szerintem most a szöges ellentéte a régi önmagának.
- Na és te jobban kedveltél volna? – kérdezek vissza, mert arra nem nehéz rájönni, hogy jelen helyzetben és pillanatban még nem vagyok a szíve csücske. Vagyis jobban mondva, nem igazán tud mit kezdeni velem, úgy érzem. Mikor aztán rápillantok, észreveszek egy apró mosolyt a szája szegletében, amit nem igazán tudok mire vélni, de talán a régi önmaga felidézése okozta.
A kis eszmefuttatásunk nekem is mosolyt csal az arcomra. Igazából én már most jól érzem magam, pedig egyelőre még bele sem lendültünk itt igazán az együtt töltött időbe. Habár Rhydnek valószínűleg már rég a háta közepére sem kíván úgy összességében.
Az angyali vagy démoni nőkről való eszmecserénél azért felkapom kicsit a fejem a pulton való foglalatoskodásból. Mintha ezzel azt akarná mondani, hogy nekem sincs fogalmam róla, ha úgy tetszik: felhívás keringőre, bizonyítsd be, kiscsillag, hogy te tudod.
De ezt nem nézem ki Rhydből. Nyilván nem ezért mondja.
- Valóban? Akkor mégis miféle érdekel? – kérdezem, habár majdnem biztos vagyok benne, hogy kikerüli a kérdést vagy hogy elpiszmog valami hasonlót, hogy jelen helyzetben senki és semmi.
A kérdésén elvigyorodok. Kicsit, mintha belém látna ezzel kapcsolatban.
- Hm. Nem mondanám, tulajdonképp nem törekszem rá túlzottan, mint azt tapasztalhattad – vallom be. – De ha valaki megismer úgy rendesen, talán megmutatom a glóriámat – viccelem el kicsit. – Igazából ha mindenki mindig démoninak néz az első benyomás alapján, egy idő után eleged lesz belőle. Ez biztos fordítottan is így van, de sokkal nehezebb démoni beütéssel elhitetni valakivel, hogy van benned angyal is, mint angyali külsővel elhitetni, hogy van benned némi démoni. – A kifejtésem után úgy húsz másodperc után mosolyogva rázom meg a fejem, mert azt sem tudom, hogy értelmes volt-e, amit az előbb mondtam.
Jobbnak is látom egy kicsit a kezembe venni az irányítást újra, mielőtt még túlságosan is kitárulkozom neki. Bekötöm a szemét, ami már rögtön mosolyt is csal az arcomra. Örülök neki, hogy nem ellenkezik rögtön és szedi le a szeméről a kötést.
- Na jó, ezzel nem vitatkozom – nevetek a kontrázásra. Ehhez azért kell egy kis bizalom. Nem mondom, hogy Rhydnek megvan felém a bizalma, de határozottan jó jel, hogy egyelőre rajta van a kendő.
- Talán igen – felelek, mielőtt még az orra alá dugom az első fűszert. Természetesen nem ez az elsődleges célom, de nyugodtan higgye csak ezt.
- Bingó – mondom, mikor eltalálja a fűszert másodszor is, aztán máris előjön belőlem a démoni énem, ha már az előbb erről beszéltünk. De azért óvatos vagyok.
Figyelem a reakcióit, miután beszippanthatta az illatom, picit visszább hajolok.
- Szerintem menni fog – bíztatom. Újra kicsit közelebb merészkedem, már-már suttogva folytatva a képzelőerőjére hatást: - Liliom. – Pár másodpercnyi szünetet hagyva úgy döntök, újra megpróbálom egy kicsit azt, mint délután: - Tele van élettel és kalanddal. A nő fehér szaténköntösben suhan végig a virágokkal teli mezőn, hogy egy narancsot szakíthasson a fáról, amibe élvezettel harap bele, s aminek zamatos cseppje az ajkán, a nyakán át a melléig hagy nyomot napbarnított bőrén. – Költői talán kicsit, de ha valaki, Rhydian egész biztos vevő rá, mellesleg a parfümöm illata is segít neki abban, hogy elképzelhesse. És én persze egy tapodtat sem mozdulok.

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

Nem jött vissza az érdeklődésem, csupán vannak jobb és rosszabb napok. A mai pedig már eleve teljes káosz. Sok minden történt, legalábbis ahhoz a langyos, körülfonó semmihez képest, ami mostanában jellemző volt.
Kívántam. Ezt sajnos nem tudom letagadni vagy meg nem történtté tenni. De hogy őt, vagy inkább Brie emléke után vágyódtam… A kettőjük közti határvonal néha hajlamos összecsúszni, ritkán, de megtörtént már, és ezt Lis is tudja, még ha nem is árultam el neki minden egyes alkalommal.
Legszívesebben magamnak is hazudnék. Hogy minden rendben lesz, vagy hogy ez ilyenkor természetes, de sajnos jól tudom, hogy ez nem igaz. És ha nem akarok még mélyebbre süllyedni ebben a szarban, akkor szembe kell néznem vele, mielőtt még túlságosan késő lenne. Elméletben olyan egyszerű... Csakhogy hiába vagyok mindezzel tisztában, egy részem mélyen és titokban mégis ragaszkodik ezekhez a látomásokhoz, mert ilyenkor egy kis időre újra láthatom, és abba a tévhitbe is túlságosan könnyű beleringatnom magam, hogy ha nem beszélek róla, akkor nem is létezik a probléma. Ami egy ideig tényleg így van, épp csak előbb-utóbb mindig visszatér. És minél több idő telik el, annál mélyebbre ránt vissza.
Ma délután viszont nem láthattam az arcát, sem Lisét, sem a feleségemét. Csak a hangja, a szavai és a képzeletem játéka volt az egész. Én pedig beleegyeztem abba a baromságba, hogy a kísérleti nyula legyek, állítólag a saját érdekemben. Vajon tényleg lehet valami ebben a meredek elképzelésben?
Mikor rákérdez, hogy mi a helyzet velem, felpillantok rá. Igen, határozottan jobban kedveltem volna. Azok más idők voltak, kétség sem fér hozzá, hogy nem részemről lett volna akadálya az ismerkedésnek.
- Talán – mondok csak ennyit, és a szemkontaktust hanyagolva vissza is fordulok a kikészített poharakhoz. Tény, hogy most nem érzem olyan pocsékul magam, és kevésbé is idegesít, mint szokott, de azért túlságosan őszinte sem akarok lenni. Ezer százalék, hogy visszaélne vele.
- Erre te is tudod a választ – emlékeztetem, hisz’ jó párszor céloztam már rá: senki sem érdekel. A függőben hagyott angyali vonásait hallva viszont úgy döntök, megbökdösöm kicsit ezt a témát; miközben hallgatom és emésztgetem, amit mond, végigpörgetem az eddigi tapasztalatokat.
- Úgy hangzik, mintha már próbáltad volna – jegyzem meg és kérdő tekintettel felé sandítok. Nehéz elképzelni, hogy valamikor azért hajtott, hogy kifejezetten jó kislánynak látszódjon, de sosem lehet tudni. Nem esküdnék meg rá, de egy pillanatra mintha valami mélyről jövő sértettséget vagy csalódottságot is éreznék rajta. De aztán el is illan az egész. Érdekes.
- Első benyomásra talán nehéz, de aztán úgyis inkább a tettek számítanak – válaszolok végül érdemben is, vállat vonva. Hezitálok, de aztán mégis hozzáteszem. – Megjegyzem, mikor én láttalak először, azzal a rohadt nagy tűvel a kezedben, talán nem annyira az én hibám volt, hogy démonizáltalak.
Mostanra már akár egy mosolyt is előcsalogathatna ez a jelenet, de azért annyira nem szívesen gondolok vissza rá, elég nagy szívás volt az az első nap.
Nagy a késztetés, hogy lehúzzam magamról ezt a vackot, de megpróbálom megállni – egyelőre. És közben azt találgatom, hogy vajon miért is csinálok hülyét magamból.
A fűszerek után a parfümje is eléri az orrom, és lassan mintha az egész játéknak megváltozna a hangulata. A látásom hiányával mintha az összes többi érzékszervem érzékenyebbé válna. Érzem, hogy nagyon közel van, de fogalmam sincs, hogy mi a célja. És azt sem igazán értem, hogy mire akar kilyukadni ezzel a szöveggel.
- Nem is tudtam, hogy ilyen jó spontán mesemondó vagy – válaszolom az elhangzottakra, de a helyzet nem annyira komfortos. Az izmaim még mindig feszültek. Igyekszem eltitkolni előle, hogy halványan kezd zavarba hozni ez az egész. – És most mit kellene csinálnom? – kérdem tanácstalanul.
Úgy érzem, mozdulnom kell valamerre, de csak a bal kezem emelem fel magam mellé, a pultra, ami az újdonsült vakságom miatt rögtön bele is ütközik valamibe. Semmi sem törik vagy borul, csak a kézfejemen érzett, gyorsan érkező, tompa fájdalom jelzi, hogy valami talán egy vékony csíkban felhorzsolta a bőröm, mintha egy gyümöcskosarat billentettem volna fel. Látatlanban is rögtön a halk, puffanó hang irányába nyúlok, hogy időben elkapjam a szökni készülőt, az ujjaim végül egy guruló alma köré kulcsolódnak. Ahogy visszateszem a kosárba, a mutatóujjam mintha egy narancs héját tapintaná, csak egyetlen másodpercet gondolkodom, mielőtt kiveszem. Nem szólok egy szót sem, csak a jobbomban lévő boros poharat óvatosan leegyensúlyozva hámozni kezdem.
- Folytasd – kérem váratlanul. Nem tagadom, egy kicsit kíváncsivá tett, a történeteknek mindig nehezen álltam ellen. Érdekelt, hogyan vinné tovább. A frissen felfejtett gyümölcs illata pedig ezúttal konkrétan is kezdte belengni a szobát.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

Nem mondom, hogy kezdem kiismerni Rhydiant, mert úgy vélem, hogy ő valahogy még az atomfizika szintjét is képes néha meghaladni, de az biztos, hogy kezdem kapisgálni, hogy mivel tudnám megfogni. Sosem gondoltam, hogy majd éppen egy könyv fog elvezetni ide. Mintha Briana szelleme azt akarná, hogy csak ez az eszköz legyen az, ami hatásos. Persze nyilván nem, hisz egyrészt szellemek nem léteznek, másrészt pedig ha léteznének is, egész biztos, hogy Brie messzire sodorna Rhydtől, nem pedig közelebb.
Nagyon kíváncsi lettem volna az egyetemista Rhydianre, szerintem tutibiztos összegabalyodtunk volna, de nem ilyen nehezen, mint ahogy most megy. Talán belém szeretett volna, és nem Brianába. Sosem lehet tudni.
A sejtelmes válasza mosolyt csal az arcomra. Végül is annak örülök, hogy nem tagadja le, hiszen az elég hülyén venné ki magát. Az oké, hogy letagadja, hogy jelenleg is tetszésére vagyok – persze ezt sem kellene, de legyen, elfogadom-, na de akkor ezer százalék, hogy jó lettem volna nála.
- Tehát igen – fordítok. – És most miben más az egész? – érdeklődöm, miközben tekintetem követi a mozdulatait. Remélem fantáziadúsabb válasszal hozakodik hielő annál, minthogy nem rég halt meg a felesége.
A kérdésemre adott válaszára képtelen vagyok visszafogni a szemeim mennyezet felé való elmozdulását.
- Unalmas – motyogok ennyit az orrom alatt, de figyelek arra, hogy azért hallhassa. Őszintén bököm ki, nem tudom, hogy ez esetleg egy kicsit felbosszantja-e ahhoz, hogy végre normális választ adjon, de ha nem, elengedem a témát.
- Éppen jelenleg is azt teszem – mondom vigyorogva, bár nem viccelek. Vagy igen? Végül is elég démoni vagyok, mivel éppen a halott nővérem férjét próbálom meg elcsábítani, miközben próbálom elhitetni vele, hogy az őrület határán áll. Azért tényleg van bennem egy kis angyal is, bármily hihetetlen... – De komolyra fordítva tényleg így volt. Fiatalabb koromban is. A testvérem könnyebben adta be az angyalit, mint én – révedek el kicsit a múltban, de eszem ágában sincs túlzottan belemenni a témába, mielőtt még valami olyat mondanék, amiből kicsit is gyanút foghatna.
Mikor a tűt emlegeti fel, kitör belőlem a nevetés.
- Ne haragudj, de majdhogynem a szekrényt is rám borítottad. A nagy tű legalább látványos volt. – A kicsit abban az idegállapotban valószínűleg észre sem vette volna. Na de nem voltak olyan indíttatásaim igazából, hogy megijesszem azzal a nagy tűvel, csupán csak akkora, amivel a nyugtatót be szokás adni.
Az ötletemre első körben úgy tűnik, ha nem is vevő, de nem utasítja el élből, ami haladás. Hamar végzek a fűszerekkel, hogy utána egy kicsit másfelé terelhessem a játék lényegét, habár ezen a ponton még mindig nem vagyok abban biztos, hogy nem evezek-e ezzel veszélyesebb vizekre.
Bármennyire is próbálja elrejteni, érzékelem, hogy kicsit megfeszül a közelségem hatására.
- Sok mindent nem tudsz még rólam – mosolyodom el a megjegyzésére, a kérdésére pedig megvonom a vállam, igaz, nem láthatja. – Engedd át az irányítást – felelem, bátorítva ezzel kicsit. Eddig tökéletes, nem utasított rögtön el. Csak maradjon is így.
Mikor megmozdul az egyik keze, már azt hiszem, hogy végre beindult valami és cselekvésre szánja el magát, de aztán a gyümölcsöskosár tompa puffanása szerteoszlatja hiú reményeimet. Sanda pillantással kísérem végig a kis szerencsétlenkedését, ami mosolyt csal az arcomra. Mikor aztán megbontja a narancsot és azt mondja, folytassam, meglepődök. Erre a lépésre nem nagyon volt forgatókönyvem. Nem erre számítottam.
Ennek ellenére zavarba nem jövök, hanem igyekszem a helyzetből a lehető legjobbat kihozni. Megvárom, míg teljesen meghámozza azt a narancsot és óvatosan kiveszem a kezéből, hogy aztán leválasszak belőle egy gerezdet.  
- Megjelenik egy férfi, akinek lehetősége van, megízlelni a narancs ízét a nő bőrén... - mondom, és a gerezdbe harapok, de nem folyik le a leve, ahogyan azt az előbb leírtam neki. - Él vele? - érdeklődöm halkan. Igazából próbálom afelé terelni a dolgot, hogy váltsuk valóra a fantáziát, bár nem tudom, hogy Rhydian is így gondolkodik-e, mindenesetre kíváncsi vagyok a válaszára. Ha igennel felel, talán rászánom magam a cselekvésre, és talán nem fog kizavarni az apartmanból.  

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

A „tehát igent” elengedem a fülem mellett, de a kérdésen már megállok. Miben más az egész?
- Nagyjából mindenben – foglalom össze tömören és röviden. – Mondjuk, nem vagyunk egyetemisták, mindketten rengeteget változtunk azóta és berendeztük már valamilyen irányban az életünket. – Hogy csak néhányat említsek. De akár azt is mondhatnám, hogy mert egy szanatóriumban vagyunk, ő ápolóként, én pedig, mert az őrület szélén egyensúlyozok. De ahogy hallgatom magam, hirtelen olyan furcsa érzés fog el, mintha épp azt sorolnám, hogy miért nem kellene kikezdenem vele. Pedig nem erre akartam kihegyezni a témát. Már azt sem tudom, miről beszélünk pontosan.
- Ha nem akarsz unalmas választ kapni, kérdezz érdekesebbet – jegyzem meg a dünnyögése hallatán. Ezt bezzeg nem eresztem el a fülem mellett, de nem szeretem, ha unalmasnak nevezik a könyveim vagy a válaszaim. Kevés dolog tudott ennél jobban bosszantani régen, és úgy látszik, még mindig maradt bennem valamennyi lenyomata.
Nem kétlem, hogy most is azzal próbálkozik, hogy a jobbik énjét csillogtassa, a kedvesebbet, elnézőbbet, türelmesebbet, hiszen ez egy segítő szakmában a munkája velejárója, de én nem erre gondoltam.
- Úgy értem, valaki kedvéért… kifejezetten. – A megérzésem azt súgja, volt ilyen. Szerette volna, ha valaki egészen angyalinak látja, csak… nem jött össze a dolog, és inkább a másik irány felé fordult. De az is lehet, hogy tévedek. Mindenesetre, míg megformálja a választ, a pillantásom rajta időzik. – Ez érdekes. Ha tippelnem kellett volna, azt mondtam volna: egyke vagy - suhan át az arcomon egy árnyalatnyi meglepetés, ahogy a testvérét szóba hozza.
- Nem kedvelem őket – kommentálom végül csak ennyivel és egy halvány mosollyal a tű-témát. Szívesebben terelgetem ebbe az irányba a történteket, mintha valójában attól kaptam volna frászt, és nem tőle. Ilyen bemutatkozó után, nem nagyon kellene csodálkozom rajta, ha komplett őrültnek néztek. Vagy nézett.
A kendő ugyan megakadályozza, hogy lássam, de a hangján érződik, hogy mosolyog. Szóval engedjem át az irányítást… Mintha az olyan könnyű lenne.
- Magyarán semmit – fordítom le az instrukcióját. – Az menni fog – mondom könnyedén, előadva a laza és érdektelen figurát, bár a szokatlan helyzettől, érzem, hogy a szívem is hevesebben dobog, a csendben szinte hallom a pólóm alatti, súlyos dobbanásokat, pedig semmi okom idegesnek lenni. Pótcselekvés gyanánt megnedvesítem az ajkam és… igyekszem nem elfojtani a lélegzetem. Mintha várnék valamire, mintha minden pillanatban valamiféle támadásra állnék készenlétben, de nem történik semmi sem.
A kezembe vett narancs az irányítás visszaszerzésére tett próbálkozás, ahogy az ajkaim közül előszökő utasítás is. Tudom, hogy nem számított erre, és ez máris több magabiztossággal tölt el. Beszálltam a játékba, bár fogalmam sincs hová vezet. Mikor meghallom a folytatást, majd tompa nesszel a cikkbe való harapását is, nekem is eszembe jut egy történet. Végül is, miért is ne.
- „A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az Úristen alkotott” – kezdem halkan, de határozottan formálni a szavakat, mint egy mesét. Mielőtt folytatnám, invitálón fordítom felé a bal kezem, mivel szemben áll, nagyjából be tudom tájolni, merre lehet az övé, nem a narancsot tartót kérem, hanem a másikat, amivel a szájába tette a cikket. Ha nem lenne egyértelmű, és máshogy mozdulna, magam cserkészem be a csuklóját, majd a kézfelét az enyémbe fektetem. A jobb kezem mutatóujjával pedig rajzolok egy lusta kört a tenyerén, az ujjbegyem könnyen és kanyargósan siklik a bőrén, mintha maga a kígyó érintené.
- Azt mondta: ha esztek belőle, olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz – idézem tovább Mózest és a bűnbeesést, kihagyásokkal, de így most ideillőbbnek érzem. Az ujjam tesz még egy óvatos kört a tenyerén, majd miközben beszélek, az érintésem ráérősen feljebb kígyózik az alkarja mentén.
- A nő úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, és kívánatos is: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férfinak is… - nagyon közel áll hozzám, így nem esik nehezemre végighaladni a karján, a könyökhajlatát is körbejárom egy apró körívvel. – … és ő is evett.
A felkarján nem időzöm annyit, az ujjbegyem átsiklik a vállán, és emlékezetből haladva végigrajzolom a kulcscsontját. Azon a ponton, ahol el kellene döntenem, hogy felfelé vagy inkább lefelé haladjak, megállok, az ujjam azon az egyetlen ponton felejtve, ahol a történet is a végére ér.
- „Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek.”

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

- Berendeztük, ami most fenekestül felfordulóban van – pillantok rá, emlékeztetve ezzel arra, hogy neki már régen felfordult ténylegesen azzal, hogy Brie meghalt. Az enyém meg remélhetőleg éppen afelé tart. Bár már így is eléggé fenekestül fejen áll.
- Szerintem épp elég érdekes kérdést tettem fel, de te nem tudsz rá érdekes választ adni – vonok vállat. Nem tudom, hogy bosszantani akarom-e ezzel?! Lényegében tényleg nem találom unalmasnak a kérdésem, éppenséggel csak nem akar rá válaszolni.
Mikor rákérdez, hogy konkrétan volt-e olyan ember, aki miatt angyali szerettem volna lenni, rögtön visszarepülök fejben az időben úgy kilenc évet, amikor történt életem egyik legsötétebb estéje. Azelőtt rengetegszer próbáltam megmutatni a szüleimnek, hogy a családban nem én vagyok a feketebárány. Briana úgy látszik, nem csak a szüleinket, de Rhydiant is ugyanúgy az ujja köré csavarta és nem mutatta a rosszabbik énjét.
- Volt olyan – mondok ennyit. Nem akarom bővebben kifejteni, de válasz nélkül sem akarom hagyni, hogy ugyanazt csináljam, mint ő. A megjegyzésére halvány mosollyal fordulok felé.
- Miből gondoltad ezt? – érdeklődöm őszinte kíváncsisággal. Talán jobb is lett volna, ha egyke lettem volna. Abszolút nem bánnám. Vagyis most már nézhetjük úgy is, hogy az vagyok. Mondjuk azért nem így gondoltam.
Most már viccesnek hat az első konkrét találkozásom Rhyddel, de ott és akkor kicsit rémisztő volt.
- Azóta már kiiktattam az egész szanatóriumból a tűket – nevetek, bár nyilván tudja ő is, hogy ezt nem mondom komolyan.
Nem tudom elképzelni, hogy teljesen hidegen hagyná ez a kis szembekötősdi, főleg, hogy a délután folyamán bebizonyosodott, hogy a fantáziájára igen jól lehet hatni. Nem zavar, ha azt próbálja mutatni, hogy nem érdekli. Jót mosolygok a reakcióján.
A történet abszolút spontán a részemről, még magam sem tudom, honnan ások elő ilyeneket így hirtelenjében, de szerintem egész jól sikerül. Főleg, mikor Rhyd talál vaktában egy narancsot, amit ki is veszek a kezéből, ám miután egy gerezdjét a számba tettem, a mozdulatát követem a tekintetemmel. Nem mondom, meglepődöm, mikor bekapcsolódik a történetbe, igaz, egy másik módon. Fogalmam sincs, mit szeretne, és habár én látok, mégis úgy érzem magam, mintha kis időre cseréltünk volna.
Azon kapom magam mikor már a könyökömnél is feljebb haladt, hogy bennem reked a levegő. Rhydian újra meglepetést okoz és egy pillanat alatt, észrevétlenül veszi át tőlem a játékmester szerepét. Nem kérdés, hogy neki ez a rész sokkal jobban megy, mint nekem. Végtére is ő az író, nem én.
Viszont azt nem gondoltam, hogy majd tettlegességre is szánja magát és az az igazság, hogy magára a történetre kevésbé tudok figyelni -igaz, azt valamelyest ismerem-, főleg, mikor már a kulcscsontomnál jár az ujjaival. Az ajkaim automatikus szétnyílnak, a testem minden porcikájában pedig kellemes bizsergés fut végig.
Ahogy befejezi a mesét, pár pillanat csend következik, ugyanis se ő, se én nem mozdulunk. Le vagyok kicsit blokkolva, de aztán a fejemben megszólal a csengő és a pultra teszem a másik kezemben lévő narancsot, hogy aztán közelebb hajoljak hozzá és a jobbommal a tarkója felé nyúljak. Egy mozdulattal oldom ki a sálat, ami lehull kettőnk közé, ám nem hajolok rögtön vissza, csak mélyen a szemébe nézek. Direkt nem szólok semmit.
Nem is tudnék, na meg valószínűleg csak elcseszném a pillanatot.
Szóljon inkább ő.  

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

Az én életem oké, hogy felfordulóban, az okait kár is lenne taglalni. Na de, az övé? Kérdőn pillantok rá a kijelentése után, mint aki erre azért el tudna viselni valamiféle magyarázatot.
- Eddig azt hittem, csak az enyém – jegyzem meg, és a hangomban benne zeng a felismerés, hogy eddig végig szinte csak rólam beszéltünk. Próbáltunk beszélni. De magáról nem sokat mondott.
- Ó, szóval nem tudok – ismétlem el a szavait egy parányi indulattal, ami a vonásaimra is rágyűrűzik néhány pillanatra. Látszólag megbékélek a mondattal, de valójában nehezemre esik lenyelni. Tudom, hogy provokál, és mégis, nem tudok nem belesétálni a csapdába. Az ajkaim összepréselem és inkább iszom egy kortyot, de hiába, utána sem lesz jobb. Mindössze néhány másodpercet nyerek. – Szerintem meg csak nem tudsz megbékélni az igazsággal – mondom ki végül, hasonlóan provokatív hangnemben, és persze, meggondolatlanul, de most már úgyis kint van. Ráadásul ahelyett, hogy csökkentett volna a feszült érzésen, inkább csak még jobban belebonyolódtam, de végül is mit számít? Leteszem a bort és szembe fordulok vele.
- Hányszor fordult már elő, hogy egy férfi egy kettesben töltött félóra után nem próbált meg elcsábítani? – érdeklődöm, de a hangsúlyból azért ki lehet olvasni, hogy a választ illetően nem számítok túl nagy meglepetésekre. Sőt, választ sem várok igazán. – Vagy hogy nem láttad meg a tekintetében, hogy olyasmi jár a fejében, ami nem kötődik elég szorosan a tárgyhoz?
Az elején megvillanó, halvány indulat mostanra eltűnik a hangomból és a tekintetemből is, valami más költözik belé: a diagnózisát prezentáló szakember fölényes, higgadt magabiztossága, ami abból a bizonyosságból fakad, hogy olyan igazságra tapintott, amivel kétségkívül megfogta a másikat. És talán az önálló életet élő férfi öntudat, amit akaratlanul is lappangó büszkeséggel tölt el a hangsúlyozott tény: én nem vagyok olyan, mint mások. Lehet, hogy tévedek, de szerintem ez áll a hol jobban, hol kevésbé burkolt provokációi mögött, mintha be akarná bizonyítani, hogy gondoljak, amit akarok, végül úgyis kiderül majd, hogy mégis csak a nyájhoz tartozom.
Elvégre gyönyörű nő, és ez tudja is magáról. Még itt, ezen a helyen is bizonyára sokan fantáziálnak róla, legyen szó kliensekről vagy a személyzet tagjairól, de egészen biztos, hogy az orvosok szemében sem marad észrevétlen. Hozzá van szokva, hogy ha fel akarja kelteni egy férfi figyelmét, igazán nem esik nehezére. Ha pedig nagyon akar valamit, úgyis megszerzi magának. Jól ismerem ezt a típust. Most viszont fogalma sincs, mit kezdjen a helyzettel. Hogy belőlem a legkisebb figyelmet vagy érdeklődést sem tudja kicsikarni. Ez pedig annyira birizgálja a csőrét, hogy csak még elszántabbá teszi. Innen nézve, a szem-bekötős játék lényege is egyből több értelmet nyer előttem.
- Csak egy megérzés volt – húzom ki magam a hosszadalmas magyarázkodás alól. A tűk kiiktatásán apró mosolyráncra mozdul a szám sarka, de nem csak ez az oka. Ahogy kezdem megfejteni a célját, hirtelen kedvem támad a saját taktikájával célba venni, és ezt az egész játékot visszafordítani felé. Nem is szólok semmit, csak némán a kezembe illesztem a kezét, és végigvezetem ezt az általa is ismert, rövid történetet, de itt és most, ebben a kiragadott helyzetben, biztos vagyok benne, hogy máshogy furakszik be a gondolatai közé és máshogy hat az érzékeire is, mint ezelőtt bármikor.
Még ha be is van kötve a szemem, az ujjbegyeim alatt érzem a teste apró jelzéseit, érzékelem, hol rezdül meg és hol fut enyhe libabőrbe a bőre, meddig tart a meglepetés és honnantól adja meg magát a kellemes érzésnek, de azt is érzem, hol csal ki belőle a vártnál érzékenyebb reakciót. Mire befejezem, a mellkasa mozgása megváltozik, az érintésem a szegycsontja tetején marad, és a légzéséhez igazodó tempóban aprókat emelkedik és süllyed.
Folytathatnám, de nem teszem. Nem akarom túlságosan belelovalni magam, talán már így is túl messzire mentem. Az a néhány pillanatnyi idő, míg valamiféle lépésre szánja el magát, így is irreálisan hosszúra nyúlik. Ahogy a kendőt leoldja a szememről, a pillantásom találkozik az övével. A szótlan másodpercek pedig tovább folytatódnak, nem töri meg a csendet, de a tekintetem sem ereszti el. Érdekes ez a néhány pillanat, mintha olyasfajta energiamező venne körbe vele, ami eddig nem volt jellemző köztünk. A szeme mintha egész máshogy csillogna, de nem akarok semmit sem bebeszélni; engedélyezek magamnak egy kis időt, míg elmélyülök a szépségében, majd lassan elhúzom a kezem.
- Mi viszont, úgy néz ki, nem vagyunk, úgyhogy talán folytathatnánk a főzést - indítványozom halványan felvont szemöldökkel, és a derekam el is vetem a pult szélétől, hogy a félbe hagyott előkészületek felé induljak. A pultra tett narancsot viszont magammal viszem, és én is kiszakítok magamnak egy cikket, próbálva meggyőzni magam, hogy nem a bűn gyümölcsére gondolok közben, de el kell ismernem, kicsit azért szórakoztat a gondolat.

Rhydian & Lisette

a smooth sea never made a skilled sailor

A megjegyzésre végtére is teljesen jogos, hisz ő nem tudhatja, az én életem is milyen szinten van felfordulóban. Ha rajtam múlik, nem is fogja megtudni, legalábbis ezen vagyok, bár néha egy-egy megszólalásommal jobban vigyázhatnék. Szándékosan nem is reagálok a megjegyzésére, ugyanis nagyon nem szeretnék ebbe mélyebben belemenni. Persze biztosan sikerülne kivágnom magam a szorult helyzetből, de inkább nem kísérleteznék.
Ehelyett sokkal jobban élvezem, mikor egy kicsit provokálhatom és habár nem szándékosan kezdem el, hisz teljesen komolyan gondolom, ha már itt tartunk... bele is lendülhetünk kicsit.
- Nem, nem tudsz – helyeslek rögtön, de ahogy érzékelem, Rhydian is éppen azon van, hogy szépen visszacsapja azt a bizonyos labdát. – Miféle igazsággal? – érdeklődöm rögtön felé fordulva, kíváncsi tekintettel. Tényleg érdekel, hogy mivel akar visszavágni, viszont mikor elkezdi kifejteni, egyre szélesedik az arcomon a mosoly. Mire a végére ér, abbahagyom a szeletelést és én is felé fordulok. Na jó, ezzel egy kicsit megfogott. Tényleg nem sokszor történt ilyen.
- Lehet, hogy meglepő információ lesz számodra, de engem abszolút nem vonzanak a „félórás” rámenős férfiak – mondom neki egy vállvonás után, igaz, nem pontosan a kérdésére válaszolva. – Azt gondolod, zavar engem, hogy elérhetetlennek mutatod magad? – emelkedik meg a szemöldököm. A hangsúly azon van, hogy „mutatja”. Hiába is próbálná letagadni, hogy megmozgattam már párszor a fantáziáját. Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy végtelenül zavar-e, hogy ennyire nehéz eset és az is tény, hogy mikor belevágtam a dolgokba, nem pont erre számítottam. Azzal tisztában voltam, hogy túl egyszerű nem lesz, hiszen a gyász dolgozik benne, de azt nem sejtettem, hogy néha ilyen nehéz lesz. És igen, igaza van... van, hogy ez zavar. Viszont! Szerintem már sokkal távolabb vagyunk a kezdetektől és a pozitív irányba.
- Ezek szerint néha csalnak a megérzéseid – mosolyodom el elégedetten. Ahogy azt sem érzi jól, hogy túl nagy lenne benne a tartás, amit most galád módon igyekszem majd megingatni ezzel a szembekötősdi kis játékkal. Arra viszont kicsit sem számítok, hogy majd félúton felcserélődnek a szerepek. Az érintésével a testem minden porcikája pár pillanat alatt reakcióba lép és néhány másodpercig fogalmam sincs, hogyan is folytatódik a forgatókönyv. Átengedem neki az irányítást és rá hagyatkozom, mikor végez, a csendet csak a légvételeink törik meg. Mikor pedig eltűnik a kendő a szeméről, nem húzódom el rögtön, hanem engedem, hogy egy kicsit belém lásson. Érdekes, talán ez az első pillanat, mikor úgy érzem, hogy én, én vagyok és nem más, mintha ezt neki is meg szeretném mutatni. Mikor megszólal azonban visszatérek a „színjátékba” és elmosolyodom.
- Pedig mennyivel jobban tennénk, ha azok lennénk – hümmögöm és pillanatokon belül én is visszafordulok a pulthoz, az alapanyagok felé, hogy folytathassam, amit az előbb elkezdtem.
- Szereted, ha a kezedben van az irányítás – állapítom meg hangosan. – Nem engeded ki a gyeplőt könnyen a kezed közül, igaz? – pillantok rá oldalra. Igaz, kicsit sikerült az előbb, hogy átengedje az irányítást és ez jó. Kiiszom a maradék bort a poharamból, majd a hagyma felé fordulok.
- Látod, nem fájt, hogy egy kicsit bíztál bennem – erősítem meg, hogy örülök neki, hogy benne volt a játékban és nem utasított el élből, újra. Mire viszont a mondat végére érek, konkrétan elsírom magam és hatalmasokat szipogok. – Ez viszont iszonyatosan fáj – fordulok Rhyd felé kivörösödött óriás szemekkel. Csak a hagyma az oka, de tényleg úgy érzem, mindjárt meghalok. – Átvennéd? – Válaszra időt nem hagyva neki nyomom a kezébe a kést, mire én hátrébb lépek, hogy megszabaduljak a kíntól.

Lisette & Rhydian

When she finds the right spot and just stays there…

Utálom, hogy fel tud húzni, még így is, hogy valójában magasról teszek a véleményére. Akkor meg mégis mi bajom? Ilyen érzékeny pontra tapintott volna? Vagy inkább a fellengzős magabiztossága ingerel? Honnan jön ez az indulat és miért borít el ilyen könnyedén?
Igaz, mostanában minden csak idegesít.
Általában két végpont között ingadozom: vagy semmi sem ragadja meg a figyelmem, vagy ha igen, állandóan feszült vagyok. A legapróbb változás is zavar, mindegy mi történik, semmi sem lehet elég kielégítő. Senkit sem viselek el magam körül, ugyanakkor a magány is kínoz. Egy véget nem érő spirál, amiből nem látom a kiutat. Ebben a pillanatban viszont egyedül Lisette tölti ki a gondolataim; olyan intenzív érzések járnak át, hogy nagyon remélem, nem provokál tovább, mert nem vagyok biztos benne, hogy képes leszek uralni a reakcióimat. Ami valahol elég ijesztő. Mégis mióta lettem ilyen? Vajon a gyógyszerek teszik velem, vagy éppen azok hiánya? Az altatókon kívül mást nem vagyok hajlandó bevenni, de… tisztában vagyok vele, hogy ha akarna, bármit képes lenne belém adagolni, úgysem venném észre. Vagy ez már paranoia?
A mondandóm kiengedése végül a hirtelen támadt feszültségem méregfogát is kihúzza. Az előkúszó mosolya máris igazolás számomra, igen, fején találtam a szöget, ahogy a kést letéve felém fordul, már biztos is vagyok benne. A szavainak viszont nem hiszek.
- Igazad van, tényleg meglepő – nézek a szemébe, és a hangsúly elárulja, hogy egyáltalán nem vagyok meggyőzve, sőt. Az az éjjel abban a nyamvadt tóban egészen mást sugall, és egyébként is, nem kell sok időt eltölteni a közelében ahhoz, hogy le tudjam szűrni: nagy valószínűséggel nem utasítana vissza egy könnyed kalandot. Az intézményi sajátosságokat figyelembe véve a félórás jelző még túlbecsültnek is hangzik.
- Akkor milyenek vonzanak? – fordítom vissza felé az előbbi kérdését, meglátjuk, ő mennyivel ad érdekesebb választ. Itt a lehetőség, hogy prezentálja, mégis mi a jó francot vár tőlem, de időt nem hagyok rá, csak miután a saját vázlatommal végeztem. – Azt ne mondd, hogy a felszín becsapós, és a látens apakomplexusnak köszönhetően valójában mély érzelmi kapcsolat után áhítozol az egyik gazdag és kisportolt, kopaszodó dokival. – A szavaimból csöpög az irónia, magam sem tudnám megmondani, hogy mit gondolok belőle komolyan – ha egyáltalán van ilyen –, és mi az, amit csak a pillanat heve görget a nyelvem alá, de az eddig leszűrt benyomásokat is hozzá keverem. – Ez legalább magyarázná, hogy mit keresel egy ilyen isten háta mögötti helyen.
Amire eddig még egyszer sem adott értékelhető választ, de nem is várom tőle, hogy őszinte legyen. Ugyan miért kéne bármibe is beavatnia? Normál esetben én sem turkálnék az életében, ha ő is békén hagyná az enyém. Mostanra viszont már túlságosan belelovaltam magam ahhoz, hogy csak úgy leálljak; nem reagálok rá külön, de az elérhetetlennek mutatom magam is piszkálja a csőröm. Nem tudom abbahagyni. Akkor sem, ha tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire túl megyek a határon. A szememben felpislákol a tűz, de mintha vastag, áthatolhatatlan ablakok választanák el a külvilágtól. A szavaim ellenben hűvösek, tárgyilagosak, és sebzésre vágynak.
- Szexre valószínűleg nem volt nehéz rávenni, de az már keményebb menet, hogy el is váljon a kedvedért. Hosszú hónapok vagy talán évek óta megfeneklett a projekt, a felgyülemlett feszültséget pedig a klienseken vezeted le. Bárki megfelel, ha nem untat túlságosan, bárki, aki csak a kéznél van. – Mondjuk én. Nem is értem, mit akar elérni? Hogy egyszer majd anélkül, hogy igazán tudatában lennék, kieresztem a gőzt, és…? Vagy én közelítem meg kurvarosszul ezt az egészet?
Nem tagadom, szeretném végre egyszer én is túlfeszíteni nála a húrt. Kell, hogy neki is legyen gyengepontja. Az nem lehet, hogy folyton csak ő talál rá az enyémekre. Fogalmam sincs, hogy miért akarom, de akarom. Szinte szomjazom, hogy a szeme villámokat szórjon, és dühös legyen rám. Ám koránt sem biztos, hogy ezzel célt értem.
- Mérnök vagyok, nem tenyérjós – hárítom a megérzéseimre bélyegzett megjegyzést; az én terepem a realitás, a megbízhatóan megszerkesztett tervrajzok és a józan számítások. Legalábbis az volt, mielőtt minden kicsúszott volna a kezeim közül, és itt kötöttem ki. Magam sem tudom, miért megyek bele ebbe az értelmetlen játszadozásba, azt pedig főleg nem, hogy miért érzem szükségét, hogy most is én provokáljam, még ha ezúttal nem is szavakkal teszem. Miután visszatér a zöldségekhez, a pult felé fordulok, az ujjaim a kiürült pohár köré kulcsolódnak, és újra megtöltöm.
- Ne analizálj – szólok rá hümmentve, mintha csak nyomatékosítani akarnám. Ebbe különösen nem akarok most belemászni. – Bort? – kérdem meg inkább őt is az üres pohara láttán, hogy tovább lendítsem a témát.
- Az ördögben is bíznék, ha kellő mennyiségű whiskyt szállítana a szobámba. – Legalábbis annyira, ami a felé irányuló bizalmamat lefedi. A hagymás bénázását látva akaratlanul is megforgatom a szemem.
- Mert senki nem tanított meg hagymát szeletelni – vonom le hangosan is a konzekvenciát. A kezembe nyomott késre viszont meglepetten felvonom a szemöldököm. – Ó, szóval nem félsz kést adni egy őrült kezébe? – Aki ráadásul már nem is teljesen józan. Csak cukkolom, de nem hezitálok sokáig. A boros poharat a vágódeszka mellé parkolom, és neki is látok. A kezem gyakorlottan mozog, ahogy a hagymát nagyjából öt centis, vékony csíkokra vágom, és nem is hajolok fölé, hogy én is az elődöm sorsára jussak. Viszonylag hamar elkészülök vele, majd kérdés nélkül nyúlok a megmosott répákhoz, hogy azt is hasonló szeletekre vágjam, végül pedig begyűjtöm őket egy szabad tányérba, hogy a deszkát felszabadítsam a hús számára.
- Remélem, a rizst azért rád bízhatom – pillantok futólag utána, és a szám, de még a szemem sarka is arról árulkodik, hogy egy kicsit azért élvezem a helyzetet. Idejét sem tudom, mikor főztem utoljára, és most, hogy így belelendültem, szabályszerűen jól esik, hogy végre valami hasznosat is csinálok.