Gattino & Lupo - A para papi

*Azt kell mondanom, hogy ez elmúlt hónapok jobbak nem is lehettek volna jobbak. Az üzlet remekül alakult, a Malvasi Bank hamarosan megnyitja kapuit, amivel beteljesül az édesapám nagy álma. Érdekes módon egy élmény volt létrehozni, főleg, hogy ezzel az itteni piti gengszterek mogyoróira léptem. Nagy érvágás lesz ez nekik. Ezt kapják jutalmul, amiért végezni akartak velem. A pénz a legérzékenyebb pontjuk...
A munka és a családom közti egyensúly megteremtése már ennél nehezebb diónak tűnt. Angelle javára legyen mondva, hogy megtanult másfelé nézni, ha a szükség úgy hozta. Mert hiába tartottam fenn irodát a városban, néha úgy hozta a sors, hogy pont ott volt, amikor nem kellett volna.
Na de Enzo... A mi kicsi fiúnk... Ha azt vesszük, hogy miként is fogant... Hát igen. De azóta imádjuk. Ha ránézek, akkor nagyjából le sem tagadhatnánk. Elhagyni sem tudnánk, mert utánunk hoznák, úgy hasonlított ránk. A nap minden percében leírhatatlan voltam erre a kis porontyra. Amikor nekiáll dacolva toporzékolni, még akkor is hihetetlenül zabálnivaló volt. Mintha csak tegnap született volna és már alig pár nap és itt a második születésnapja.
Ma viszont engedélyezte magamnak egy szabadnapot, hogy csak a családommal lehessek. Angienek kifejezetten mondtam, hogy ha szeretne, akkor természetesen a testőreivel, de elmehet lazítani valamerre. Én pedig igazi apa-fia napot terveztem meg. Kezdve a délelőtti nassolással, a kívánság szerinti ebéddel, a fagyizáson át, egészen a játszótérig. Azon játszótérig, amit a birtokon építtettem. Na persze a lehető legmodernebb, legbiztonságosabb az biztos.
A déli alvás után mentünk ki. Egy ideig pakoltam fel csúszdára, de aztán mondtam neki, hogy apa lebénulni készül, így nagy megértően áttért a mászókára.*
-Várj kisember, apád beköti a cipőjét. *Leguggoltam cipőmet megkötni és majdnem azonnal puffanás ütötte meg a fülem. * - Enzo! *És a kisfiam ott ült a kis térdét felhúzva és nézte a horzsolást rajta. * - Ó a francba.... *És már torkom szakadtából üvöltöttem az embereimért, hogy ízben hozzanak fertőtlenítőt meg kötszert. Közben az ölembe vettem Enzot, aki már sírni is kezdett. Én már lelki szemeim előtt láttam, hogy itt most menten vérmérgezés fog kapni és még ki tudja mi lesz. Én csak egyre rázogatva próbáltam elcsitítani a bömbölő fiamat, míg megérkezik az elsősegély.
És én ezért még mit fogok kapni Angie-től... *

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy Franco ilyen gondoskodó apa. Persze nem véletlenül akart gyereket, mármint szándékosan csinálta a tudtom és beleegyezésem nélkül, de elnézve őket, már nem bánom a dolgot. Amióta először tartottam a karomban Enzot, azóta egyszer sem vágtam a fejéhez, hogy mit tett. Akkor megértettem, hogy a gyerek mekkora áldás, és, hogy valóban bármit megér. Igen, még hazugságot és csalást is.
Csak az zavar, hogy ennyire túl félti a gyereket, amikor elindult, konkrétan körbe párnázta a lakást és a babát is. Ha csak fenékre pottyant, máris ugrott és vigasztalta, amivel semmi mást nem ért el, mint at, hogy Enzo a korához képest meglehetősen anyás, pityergős kisfiú. Legalábbis szerintem. Én annyi idős koromban kerültem az árvaházba, mint amennyi ő most. Nekem már akkor meg kellett tanulnom megvédeni magam. Neki is meg kell tudni védeni magát, elvégre nem akármilyen család tagja, nem lehet nyápic anyámasszony katonája. Szeretném, ha az apja büszke lenne rá, de a tutujgatással nem megyünk semmire.
Örültem az apa-fia programnak, és annak is, hogy egy kicsit pihenhettem volna a városban egy jó kis masszázson, de másképp alakult, Lana valami miatt feszengett, haza kellett jönnünk, inkább elküldtem pihenni. Nem szóltam senkinek, hogy hazaértem, csak a teraszon leültem egy pihepuha nyugágyba, és néztem ahogy a játszótéren voltak, látszólag boldogan, vidáman. Furcsa érzés volt látni, ahogy Franco lehajolt valamiért, és Enzo ezt a pillanatot tartotta alkalmasnak arra, hogy egy pillangó elterelje a figyelmét, érte nyúljon, és a mászókáról lepottyanjon. Nem mozdultam, vártam, hogy az apja miként reagál.
Természetesen, túlreagálta a dolgot. Minek kiabált? Az összes testőr szinte fejetlenül rohangált fel és alá, kiabáltak egymásnak olaszul, mintha az ördög kergette volna őket.
- Fermare tutti! - szóltam rájuk fojtott hangon, hogy azonnal fejezzék be ezt a nyüzsgést. Attól semmi halálos baja nem lett a gyereknek, hogy lepottyant a mászóka második fokáról. - Abbastanza! - elég legyen már! - Rimani qui! - kérem őket, hogy maradjon mindenki a seggén. Mióta megtanultam olaszul, így szórom rájuk az óhajomat, mert ezen a nyelven valahogy komolyabban vesznek engem is.
Szép lassan sétálok oda hozzájuk, Enzo azonnal nyúlkál is felém, de eltolom a kis kezét, maradjon most csak az apjával.
- Mio figlio piccolo… - sóhajtok. - Semmi baj, nem történt semmi baj kicsim. - vigasztalom nyugodt hangon. Teljesen hasztalan, mert az apja idegessége átragadt rá is.
- Franco! Enzo nem fogja abbahagyni a sírást, ha te is ideges vagy. - melléjük térdelek a fűbe, és megértően próbálom elmagyarázni neki, amire kérni szeretném. Nem töltheti azzal az életét, hogy Enzo miatt aggódik. - Az apja vagy, nem a testőre… az a dolgod, hogy megvigasztald, nem az, hogy a frászt hozd rá. Lupo, a kisfiad nem a hóna alatt viszi a fejét, jó, hogy nem hívod rá a mentőket egy kis horzsolás miatt…

*Amikor Enzo fogant, csak az volt bennem, hogy mielőbb utódot nézek, aki majd a jövőben átveheti a helyemet. Akkor még nem tudtam, hogy az életem fog gyökerestül megváltozni. Nem csak azért, mert beleszeretettem a kiszemelt nőbe. Az igazi az volt, amikor először a kezembe adták a születése után. Nem csak büszkeséget éreztem, hanem valami leírhatatlant... Akkor megfogadtam Angie-neki, hogy a családom lesz az életem és valóban bármikor kész lennék feláldozni magam értük. Igazi család lettünk. Igyekeztem ott lenni Enzo minden fő tos pillanatánál. Amikor először felállt, majd elindult...
Féltettem a gyereket, nagyon. Most olyan idők járnak, hogy senki nincs biztonságban körülöttem. Rendet kell tennem Olaszországban, hogy a világ fejvadászai ne akarják Lana vérét és az enyémet sem, mert megvédem. Ilyen távolról nehéz. Lassan nem halogathatom az utazást, hogy rendbe szedjem a szülőföldem ügyeit. Angie nem fog neki örülni, de ők itt nagyobb biztonságban lesznek.
Ez az apa-fia nap segített abban, hogy eltereljem a gondolataim a veezélyről és a nehézségekről. Enzo kicsi arca, hogy ragyogott, amikor fagyit kaphatott...mert tudom, hogy az anyja ezt nem nagyon engedi neki, hogy napközben egyen ilyeneket. De apával ugye mindent szabad. A nap minden pillanatát be kell vésnem, hogy legyen miből ttekeznem, amikor majd nem lehetek vele.
De ugye soha nem lehet egy nap sem nyugodt. Enzo a mai napot választotta, hogy lehessen a mászókáról. Én meg, amikor megláttam a pirosló horzsolást kétségbeestem. A saját gyerekem vére mégis csak más, mint az árulóké és ellenségeimé. És rá kellett jönnöm, hogy egyáltalán nem tudom kezelni ezt a helyzetet, hogy a saját fiam sír. Teljes idegbaj határán kiáltottam segítségért.
És egyszer csak még az én kedves nejem is megjelent a színen.* - Angie! Te mit... *Akartam volna megtudni miért ért haza ilyen hamar, de ő csöppet nyugodtabban kezelésbe vette a helyzetet.*
-De hát megsérült! *Nekem nem ment ez a nyugalom, ha a gyerekről van szó. Megöleltem a fiamat és egy puszit adtam neki a buksijára. Mondjuk tény és való, hogy nem volt nagy a seb, de hát bármilyen kórokozó bejuthatott most. Viszont Angie hangja és higgadtsága valahogy pozitívan hatott rám is. Kicsit lenyugodtam,mire megérkezett az elsősegély. *
-Enzo! Látod? Ez itt varázs szer, nem fog fájni tőle. *Löttyintettem egy adag jódot a térdére. Na jó, kicsit talán többet is, de nem lehet elég óvatos egy szülő.* - Ez pedig itt egy varázs tapasz, hipp-hopp meggyógyul tőle a bibid. *És kapott rá egy csodás dínós sebtapaszt. Most már a kicsi sem sírt, hanem érdeklődően nézte az apja igyekezetét.*
-Gattino! Hogy hogy ilyen hamar? *Pillantottam rá, amikor Enzo kimászott az ölemből és az anyukáját ölelte át.*

Furcsán groteszk érzés, hogy csak úgy, szemrebbenés nélkül néztem végig, ahogy Enzo leesett a mászókáról. Rossz anya lennék, amiért egy percig se futott át a gondolataim közt, hogy komolyabb baja is eshetett? Lehet. Vigasztal a gondolat, hogy az apja aggódik helyettem is éppen eléggé.
Csak azon húzom fel magam, hogy mindenki rohangál mint a mérgezett egér, csak azért, mert Franco elordította magát, mintha minimum a gyereknek leszakadt volna az egyik lába. Nem értem, mire ez a pánik.
Közelebb megyek hozzájuk, majd próbálom megnyugtatni előbb az apukát, majd a gyereket.
- Lehorzsolta a térdét. - pontosítok. Nálam a “megsérült” az azt jelenti, hogy képtelen járni, lélegezni, csontja törött vagy épp patakokban dől belőle a vér. Ez ami történt csak egy horzsolás, és ha én álltam volna mellette, talán nem is sírt volna. Sokat számít az, hogy a szülők miként reagálnak ilyen helyzetben. Úgy tűnik, az apukával még van mit megbeszélnünk.
Bosszankodva bámultam a felénk nyargaló testőrre, aki egy alaposan felszerelt mentőládát hozott, és még adogatta is a főnöke kezébe a holmikat. Géz, fertőtlenítő, sebtapasz. Nézem a jelenetet, ahogy Franci ellátja a kicsi bibijét, és csak még sértődöttebben nézek a testőrre. Megmondtam nekik, hogy maradjanak a seggükön! Minek ez a felhajtás?
- Piccolo Enzo… - adok neki egy puszit, ahogy az ölembe mászik, de már látvánosan jól van, a frissen kapott sebtapaszt nézegeti, piszkálgatja. - Dínós. Apa szuperjó tapaszt adott neked, ugye? - nagy egyetértésben bólogat, a selymes kis fürtjei csak úgy repkednek bele. Ropi ujjával Franco felé mutat, és különös baba hangokat ad ki, mivel még mindig nem akaródzik szépen beszélni. Néha egy-egy szó, ennyi az amit értünk belőle. - Hm? Mész vissza apához? - megrázza a fejét, és már bújna is vissza hozzám. Illatos hajába szagolok, majd Franco pillantását kutatva súgok Enzo fülébe - Menj oda apuhoz, vigasztald meg. A bibiktől mindig teljesen szomorú lesz. - elég csak arra gondolni, hogy micsoda letargiába zuhant a szüléstől is. Volt ott fogadkozás, káromkodás, virágcsokor, ajándék… hogy aztán néhány hónappal később már a kistesót kezdje el forszírozni.
- Hm? Lana nem érezte jól magát, haza jöttünk. - vonok vállat, miközben a fűben ülve nézem ahogy Enzo vissza mászik az apjához. - Azt hiszem a hígagyú öcsédnek hamarosan fel kell nőnie egy kis idegen miatt... - utalok Cesare-ra, és arra, hogy talán Lananak se volt több szerencséje mint nekem, és ő is bekapta a legyet. - De ha még fiús program van, be is mehetek, csak gondoltam megnézem mit csinál a két kedvenc banditám! - mosolygok Enzo felé. - Ugye tökmag? Bandita vagy! Bizony! - csak egy szégyellős kuncogást kapok, és azt a szívmelengető látványt, ahogy a kisfiú Franco mellkasához dörgöli cseppnyi arcát.
- Miért szerettél volna fiús napot? - nem mintha tilos lenne, de ritkán fordul elő, hogy egy egész napra felszabadítja magát, hogy együtt játsszanak.

*Kettőnk közül valahogy mindig Angie volt az, aki tudta mi a helyes a gyerek körül. Tudta mit kell ennie, hogy kell vele beszélni, mikor mit kell ráadni... Én egyszerűen csak szerettem. Na meg a rosszaságokat tudtam neki megtanítani...hogyan fröcskölje le a testőröket a medencéből vagy fürdés őr az anyukáját. És hogy tud olyankor kacagni ez a kisfiú... Öröm hallgatni.
De ezek a gyermekkori sebesülések... Nem nekemvaló... Túlságosan is féltem Enzot, pedig tudom, hogy nem védhetem meg mindentől. Bőven fog még hasonló sebeket szerezni.* - Jó, lehorzsolta. De lehetett volna rosszabb is! *Én aztán soha nem adom meg magamat. Persze tudom, hogy valahol igaza van, de rossz látni a fiam lehorzsolt lábacskáját.
Az elsősegély után csak mosolyogva nézem, ahogy Angie ölébe mászott Enzo. Igen, most egy helyen van az a két ember, akik gyökeresen változtatták meg az életemet. És mondhatom, hogy előnyömre változtatták meg a jelleme egy részét. *
-Igen... Nem bírom a bibiket... *Törölgettem le a szemem sarkából a tettetett könnyeimet. Persze azonnal elmosolyodtam, ahogy Enzo megint az ölembe fészmelte magát és adtam egy puszit a buksija tetejére. Imádom ezt a kis kópét.*
-Idegen? Milyen i.... Ó a francba! *Esett le a tantusz. Persze, ha örülnek neki, akkor jó. Cesare viszont bizonyára tisztában van vele, hogy ezek után nagyon gyorsan ki kell találnunk valamit. Még mindig nem sikerült lecsillapítani a két maffia családot, még ugyanúgy a lány vérét akarták, amit a bérgyilkosok előbb-utóbb teljesíteni is fognak. És ha gyereke lesz, az is ugyanolyan veszélyben lesz... Önkéntelenül is jobban szorítottam magamhoz a kis lurkót. Ő a mindenem, el sem tudnám képzelni, hogy mi lenne ha... Beszélnem kell a fivéremmel! Ez biztos! Még kell védenünk az ő családját is, jobban mint eddig! *
-Maradj csak! Lesz apás-anyás program! Ugye mio figlio piccolo? *Borzolom meg Enzo fürtjei, aki kuncogva bólogat. Közben mutogat a mászóka felé.* - Menj csak, de vigyázz magadra! *Csak nehogy megint lehuppanjon, mert akkor biztosan szívrohamot kapok. Az én apai szívem...*
-Nem tudom. Csak nem akarok minden fontos pillanatról kimaradni. *Tényleg próbáltam minél több időt tölteni velük, de a munkám sokat elvesz. Kész csoda, hogy a szülésnél is ott tudtam lenni. Szóval egyszerűen azt éreztem, hogy kell egy nap, amiből merítkezhetek egy-egy nehezebb nap alkalmával. Meg aztán Enzonak is jó, hogy ha tudja milyen is igazából az apja. Nem mindig komoly és öltönyös. Hanem tud rövidnadrágban is bohóckodni vele. *

Tisztában vagyok vele, hogy Franco számára az első és legfontosabb a biztonság. Mindegy mi történik, vagy mi történt vagy mi történhetne egyáltalán… ő mindig meg akar minket védeni. Ez néha szívet melengető, máskor zavaró, idegesítő, idegőrlő vagy egyszerűen csak végtelenül fárasztó. Például amikor hat testőr szaladgál fejvesztve sebtapaszért, na olyankor leginkább nevetséges és fárasztó.
- Természetesen lehetett volna rosszabb is, de csak akkor, ha szakács késekből készül a mászóka. - forgatom a szemeimet. Persze! Lehetett volna rosszabb is! De nem lett!
Természetesen az elsősegély után vissza küldtem a nagyfiút az apukájához, legyenek csak ketten, olyan ritka sajnos az ilyen meghitt alkalom.
Enzo a tettetett szomorúságát látva azonnal megöleli Francot, és még egy frissen kitépegetett marék füvet is megpróbál rásózni vigasztalás gyanánt. Meg kell zabálni! Olyan kis tiszta lelkű, segítőkész, empatikus már most!
- Apa majd megszokja a bibiket, mert a nagyfiúknak bizony vannak néha. Ugye Enzo? - a csöppség csak bólogat, majd kérdő arccal kapkodja köztünk a pillantását, csepp fejét végül Franco mellkasán pihentetve meg. Úgy tűnik a legutóbbi medencés buli során megjegyezte, hogy az apján van néhány csúnya “bibi” még a múltból. Oké, én rontottam el, hazudhattam is volna a golyók nyomáról, de nem akarok hazudni a gyereknek. Ez nálam elvi kérdés.
- Egyelőre csak tipp, de majdnem biztos vagyok benne. Szerintem még Cesare se tudja a dolgot. - vonok vállat, hiszen ez nem a mi dolgunk. Természetesen a családhoz tartoznak, és ezentúl még jobban védjük majd őket, de ezt nekik kell előbb megvitatni, és nekik kell elmondani a nagy hírt. Mi pedig majd jól meglepődünk, természetesen.
- Rendben. - kényelmesen elhelyezkedek a füvön, majd ahogy Enzo a mászóka felé menne, inkább magamhoz húzom és a fülébe súgom, hogy az új homokozót is próbálja ki, készítsen nekünk homok sütiket. Készségesen szalad is a lapátjáért, remélhetőleg ott nem esik majd le semmiről és Franco is nyugodtabb lehet.
- Tudom, és ott is vagy minden fontos pillanatnál. Valami mást érzek Lupo. - sóhajtok, mert nem vagyok hülye, tudom, hogy valamit titkol előlem. Csalódottan nézek hát rá, miközben közelebb csúszok, hogy hozzá tudjak bújni. - Néha elfelejted, hogy már töröm az olaszt. Gondterhelt vagy mostanában, mi Amor, és ha valami történt, arról tudnom kell, tudod, hogy bennem megbízhatsz. - ajánlom neki, hogy bízzon bennem, elvégre még a templomban is megfogadta, hogy ásó-kapa-nagyharang!

*Mielőtt saját családom lett, nem gondoltam, hogy ennyire fontos a biztonság. Persze mindig is voltak testőreim, de én nem féltem a haláltól. Bármikor bekopogtathat a kaszás a mi életmódunknál. Minden megváltozott, amikor megismertem Angie-t, majd megszületett Enzo. Megtudtam milyen az, amikor valaki más sokkal fontosabb lesz saját magadnál. Bármikor az életemet adnám értük. Az ő életük sokkal többet ér számomra. A biztonságukról kiemelten gondoskodok.*
-Na jó, ebben igazad van. *Ezen már elnevettem magam, mert valljuk be, igaza van. Tudom, hogy túlféltem a gyereket, de hát olyan kicsi...a világ pedig igencsak veszélyes. Pláne egy olyan kisgyereknek, akinek nincs veszélyérzete és még sem tudja védeni magát.
Mosolyogva veszem el Enzotól a marék füvet. Tudom, hogy ez nála mit jelent, vigasztalni próbál a maga módján. Hogy a gyerekek mennyire önzetlenek és tisztaszívűek... Vajon mikor változik meg annyira az ember, hogy ezek a tulajdonságok háttérbe szorulnak vagy ki is vesznek?*
-Bizony, apának is vannak bibijei. De tudod nagyi mit mond mindig! Katona dolog! *Látta a golyó nyomokat. Persze egy két éves gyerek még nem igazán érti mit jelent ez, csak annyit, hogy az apukája egyszer megsérült.*
-Hát remélem Cesare jól reagálja majd le. *Azon kevesek közé tartozok, akik ismerik Cesare múltját. Tudom, hogy volt menyasszonya, aki gyermeket is várt. Sajnos az egész nem ért jó végett. Azóta pedig a fivérem megváltozott. Csak Lana érkezésével kezdett el megint kicsit nyitni a világ felé. Mindent meg kell tennem, hogy ne érje ismét veszteség. Túl sokat jelent nekem.
Csak nézem, ahogy a fiúnk szalad a homokozó felé. Ki tudja mikor lesz még ilyenre alkalmam. A mostani helyzetet tekintve, nincs kizárva, hogy el kell majd látogatom Olaszországba, hogy rendet tegyek. Ez pedig nem lesz veszélytelen feladat. Könnyen az életembe is kerülhet a feszült helyzetet tekintve.
A feleségem pedig túlságosan is jól ismer már. Sóhajtva öleltem magamhoz.* - Tudom mi Amor, csak nem szeretném, hogy aggódj. De tudod, sok a probléma odahaza. Úgy néz ki, hogy oda kell utazzak. Lehet van egy áruló a sorainkban, ki kell füstölnöm. És Lana dolgait is valahogy el kellene simítanom. Ezek a dolgok innen nem mennek. *Hát még a finomított változatot adtam elő, de beavattam azokba a dolgokba, amik a vállamra nehezedtek.
Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy ők nem jöhetnek velem. Itt sokkal nagyobb biztonságban vannak. Odahaza egészen mássá kell válnom. Azt az énemet nem akarja Angie látni, a lelketlen gyilkost.
Akaratlanul is szorosabban öleltem magamhoz. Ő az oka, hogy van egy teljesen hétköznapi oldalam is.* -Szólj, ha éhes vagy. Hozathatok ki valami harapnivalót. *Igyekszek inkább másról beszélni. Nem akarom, hogy erre a napra valami rányomja a bélyegét. Most olyanok lehetünk kicsit, mint egy hétköznapi család, ami valószínűleg fontos olykor Angienek és Enzonak. *

- Hű, ezt mondd még egyszer Lupo! - nevetem el magam jó hangosan. Néha, vagyis gyakran, nézőpont kérdése, de lényeg, hogy még azért össze szoktunk szólalkozni. Az, hogy viszonylag könnyen, ilyen egyszerűen megadja magát arra utal, hogy TÉNYLEG nekem van igazam. Enzonak is tetszik a nevetés, ő is teli szájjal vigyorog de csak amíg szóba nem kerülnek a bibik. Bizony apának is vannak, és amennyire empatikus kis totyogós, máris megy megvigasztalni az apját. Meg kell zabálni!
- Jut eszembe Nagyi, mikor jön majd látogatóba a Mamma? Ugye a szülinapi bulira ideér?- érdeklődök, mert hát szó volt már ilyesmiről mostanában. Egyébként is egészen biztosan hiányzik már neki az egy szem kisunokája, a születésnapját pedig száz százalék, hogy nem hagyná ki.
- Ha tippelnem kellene, szerintem egy popófej lesz, ahogy szokott. Nem tudom Lana mit eszik rajta. - grimaszolok, egyrészt mert nem bíznék a Sutyerákban, hogy majd jól reagál, másrészt meg amióta Enzo már érti amit mondunk és várva várjuk, hogy végre elkezdjen beszélni, jobban oda kell figyelni erre is. Nem mondhatom azt például Cesarera sem, hogy egy idióta seggfejnek tartom, inkább “buta popófej”. Ha a popófej egyáltalán belefér még… Nem tudom miért ilyen, talán én is jobban tudnék bízni benne, ha ismerném a múltját, de Franco nem mondja el. Valahányszor kérdeztem, mindig azt mondta, hogy ez a fivére magánügye és neki kell beavatnia. Ő meg nem akar beavatni.
Ahogy Enzot és Francot nézem, elgondolkodok az elmúlt napok eseményein és elkapott szavain. Valami nincs rendben, és bár tudom, hogy nem az én dolgom, nem kellene beleavatkoznom, mégis rákérdezek. Elvégre ez a dolgom, hogy ha azt látom, hogy valami nyomja a férjem szívét akkor megpróbáljak a támasza lenni.
- Ha árulóra gyanakszol, szólnod kellett volna. Nehogy akár rajtam keresztül próbáljanak információt szerezni, akkor én is még jobban figyeltem volna. - sóhajtok, miközben próbálom felfogni a szavait. Szarul hangzik, nagyon-nagyon szarul! - Ha menned kell, gondolom mi nem tarthatunk veled, azért is akartál Enzoval tölteni egy fiús napot. Azon gondolkodtam, hogy az utazásodat okosabb lenne úgy intézni, hogy addig a Mamma itt legyen velünk. Így nem kellene még miatta is aggódnod. - bújok hozzá szorosan. Az agyam azonnal elkezd kattogni, mit tehetnék, mivel tudnék neki segíteni? Semmivel, hiába is gondolkodok.
Amikor érzem, hogy szorosabban ölel, akkor ujjaim a hajába fúrva bújok hozzá, hogy jó mélyen magamba szívjam az illatát, a nyakához dörzsölöm az orrom.
- Tedd amit tenned kell. Csak gyere vissza hozzánk egy darabban. - mormolom halkan, hogy Enzo még véletlenül se hallja meg. Mert hiába ez a fenyegetettség, a fiúnk ebből nem érezhet meg semmit. Mindennél fontosabb, hogy ő biztonságban érezze magát.
- Nem vagyok éhes, és nemsokára úgyis vacsora idő lesz. Ééés, mivel a két kedvenc banditám ma egymást szórakoztatta, ezért én magam főztem nektek. Meglepit. - kacsintok rá. Még Olaszországban, egészen pontosan Szicíliában tanultam meg a Mamma-tól, hogy hogyan is készülnek Lupo kedvenc ételei. Megtanított tésztát gyúrni és igazi paradicsomszószt készíteni. ma pedig a fiúknak kedveskedve az ő kedvenceiket készítettem el, saját kezemmel gyúrtam hozzá a tésztát.
Közben Enzo elkészült egy adag homok süteménnyel, amiket azonnal el is kezd a lapáttal agyonnyomni. Ahogy őt nézem, látom, hogy már nyúlna egy elsőre bogárnak tűnő valami felé, amikor felpattanok, és a homokozóhoz szaladok. Hogy a kicsi az ijedtség miattt kezd el sírni vagy azért mert megcsípte valami, azt egyelőre nem tudom.
- Enzo, nem szabad! A fenébe!- most már látom is, hogy nem bogár az, hanem egy skorpió. Ausztrália, én így szeretlek! Nem ez az első alkalom, elvégre ezen a kontinensen ez teljesen átlagos dolog, a kertben járt már számtalanszor kígyó is, de mégse várnám meg, hogy megcsípje a gyereket! Gyorsan egy vödröt borítok a skorpióra, és felkapom a picit a homokozóból. Én úgy láttam, hogy nem esett baja, de Franco valószínűleg ezt is túlreagálja majd. Vajon lepuffantja majd az ízeltlábút?

-Hát arra várhatsz, édes. *Nevettem fel. Nem szokásom elismerni, hogy Angie-nek van igaza. Ez nagyjából szökőévben egyszer történik meg. Mi inkább vitázni szoktunk. Ő egy latino, én olasz.... Garantált hangos szócsata. Megbántani viszont nem szoktuk egymást általában. Inkább az okozza a gondot, hogy mindkettőnknek van egy elképzelése és semelyikünk sem akar engedni belőle. Mégis, nekünk ez volt a természetes. Na meg a kibékülős szex...a legjobb!*
-Ki nem hagyná az unoka szülinapját. *Mosolyodtam el. Anyám teljesen Enzo függő lett. Emlékszem mit mondott. Azt mondta, hogy amint megszületik a fiam, megváltozik az életem, jobban, mint gondolnám. És milyen igaza volt. A pillanatban, amikor először fogtam a karijaim között a gyerekem, sok minden átértékelődött bennem. Ezeket az érzéseket nem lehet szavakkal leírni.* -Ha minden igaz, akkor két-három nap múlva már itt lesz. *És még mindig nagyon kerüli a témát, hogy összeszűrte a levet a testőrével. Pedig hány éve is már? Három? Pedig most már eljutottam oda, hogy nem érdekel kivel, csak találjon rá a boldogságra. Talán itt az ideje, hogy ő is érezze azt a szerelmet, amit én érzek Angie iránt. Pontosan tudom, hogy apámmal tisztelték és kedvelték egymást, de az ő házasságuk előre elrendezett volt, szó sem volt szerelemről.*
-Jaj életem. Mikor fogtok ti ketten megbékélni Cesaréval? Hidd el, jó ember, csak megtépázta az élet. Többször rántotta ki a hátsó a bajból, mint ahányszor meg tudnám számolni. *A fivérem nem sok jót kapott az élettől. A szülei, majd a várandós mennyasszonya, az a terhesség, a támadás... Radikalizálódott akkor nagyon. Nem tudom hogy tudnám túlélni, ha Angienek vagy Enzonak bármi baja esne... Ha Cesare megtalálta a boldogságot és Lana kirángatta a magányból, az csak jó. Csak ne történjen semmi a lánnyal.... Az Cesare vesztét okozná. *
-Túl jól ismersz már. *Nem lehet titkom már előtte. De végülis ez a házassággal jár. A feleségem egyben a legjobb barátom is. Így van ez jól.* - Ha esetleg valami balul sül el, akkor itt nagyobb biztonságban lesztek. Én is úgy terveztem, hogy itt marasztalom kicsit anyámat. *Ha lángba borulna Szicília vagy Olaszország, akkor ne legyenek ott. A maffia családok könnyen lángba borítanak egy egész országot. Ezek nem visszafogott emberek. Ezek képesek előbb lőni, aztán gondolkodni. Nekem pedig egészen mássá kell válnom, ha ki akarom füstölni az árulót. Olyanná, amit nem akarok többé a családomnak megmutatni.
Ahogy egyre szorosabban öleltem, úgy bújt hozzám szorosabban. Kellett ez a közelség. Sokan azt mondták, hogy a gyerek születése után eltűnik majd az intimitás a házasságból. Velünk szerencsére nem ez történt. Átalakult, de megmaradt.* - Tudod, hogy golyóálló vagyok. *Megsimogattam az aggodalmas arcát és mintegy zálogként meg is csókoltam. Persze ez nem igaz, de nem mondhatom, hogy simán otthagyhatom a fogam.
Most inkább csak a fiúnkat néztem és szélesen mosolyogtam, amikor azt mondta, hogy ő főzött. Már éppen lelkesedtem volna, amikor Enzo megint megtalálta valamit a fűben. Szinte egyszerre ugrottunk Angievel, mert valószínűleg egyszerre jöttünk rá mi az.* - Enzo! Megbeszéltük, hogy nem nyúlunk ezekhez az állatokhoz! Csak nézzük őket! *Próbáltam nem felemelni a hangom, hisz nem a kisfiú hibája. Ezen a kontinensen rengeteg veszély leselkedik a természetben. Együtt kell ezzel élnünk. Inkább csak in tettem a testőröknek, hogy tessékeljék kerítésen kívülre. Az állatokat nem szokás bántanom, inkább tisztelem az élet legkisebb megnyilvánulásait is. És a fiamat is próbálom erre megtanítani. *

Ritkaság, hogy Franco szó nélkül elismerje, ha nekem van igazam. Többnyire a gyerekkel kapcsolatos, amikor mégis megesik, és én jó alaposan el is raktározom magamban az érzést. Oké, sokat vitázok vele, de csak akkor amikor ketten vagyunk. Még a kapcsolatunk elején állandóan szájaltam vele, egyszer még a testőrömet is felhasználtam, hogy féltékeny legyen. Szegény srác, másnap betört orral, napszemüvegben vette fel a munkát, gondolom kapott róla egy kis emlékeztetőt, hogy mi történik ha napolajjal kenegeti a hátamat… Én is tanultam az esetből, de még többet Olaszországban a Mamma házában. Megtanultam kussolni, legalábbis nyilvánosan. Az, hogy ha becsukjuk magunk mögött az ajtót szinte azonnal nekiállok ordibálni az más kérdés. Valószínűleg szerencsés vagyok Francoval, hogy hagyja nekem a szájalást, aminek szerintem az az oka, hogy ő maga is élvezi a veszekedést. Hogy miért, arról fogalmam sincs…
- Azt sejtem. - mosolygok vissza rá. Enzo nagyon szerencsés, mert olyan családja van ahol mindenki imádja, és szó szerint az életét adná érte. Az apja is, én is, a nagyanyja is, a keresztapja is, és még olyan sokan mások! Még csak két éves lesz, fogalma sincs ezekről a dolgokról, de nem véletlen, hogy igyekszem kevésbé óvni egy apró karcolástól is. Egy nap, lehet, hogy az ő testét is golyónyomok tarkítják majd, mint az apjáét. Ha hatalmunkban áll ez nem történhet meg, de nincsenek illúzióim. Veszedelmes világba született. - Remek! Majd előkészítjük a szobáját, szerzek bele abból az illatos rózsából amit úgy szeret. Hozza Massimot is? Butaság. Biztos hozza, nélküle nem utazik. - gondolkodok lelkesen, hangosan. Pedig tudom, hogy ez érzékeny pont Franco számára, amiatt ami Massimo meg az anyukája közt zajlik, de talán ideje lenne megemésztenie, hogy más is vágyik egy kis törődésre és odafigyelésre.
- Nincs vele semmi bajom. - vonok vállat - Tudom, hogy megbízható, ha te az életed is a kezébe tennéd akkor bízok benne. De ez az egész Lanaval… Talán hiba volt rá bízni a lányt, látod mi lett a vége. Felelőtlen volt vele, és most valószínűleg még egy gyerek is lesz az egész képletben amikor még az a kislány se érti a világunkat. Annyira biztosan nem, hogy tudja kibe szeretett bele. Hogy ki valójában Cesare. - sóhajtok fejcsóválva. Lana érkezése előtt a lányok párosával adták egymásnak a kilincset (néha szó szerint), azóta viszont az a lökött senkit sem hozott haza. Elhiszem, hogy szeretik egymást a maguk módján, de akkor is tartom amit már az elején is mondtam: Lananak jobb helye lett volna a nagy házban, mellettem vagy mellettünk, hogy megértse a világot amibe cseppent. Most egyedül próbál tájékozódni és beilleszkedni egy olyan környezetben amiről lényegében semmit sem tud.
- Néha mégis úgy érzem alig ismerlek Lupo. - nézek szomorkásan a szemébe. Persze, ismerem minden rezdülését, és tudom milyen apa és milyen férj. Tudom, hogy néha borzalmas dolgokat tesz, hogy megvédjen minket vagy megőrizze a békét körülöttünk. Gyakran jár egy rugóra az agyunk mint most is, de még többször érzem, hogy csukott könyv előttem a lelke. Pedig van neki, olyan hatalmas és olyan szeretettel teli, amilyet nem néznek ki belőle mások. - Rendben, vigyázni fogunk rá, szerintem meg fogja érteni, hogy maradnia kell. Majd Enzoval szórakoztatjuk addig is. Sokmindent szeret csinálni a Nonnával. Igaz banditám? - mosolygok a pöttöm felé, de ő se hall se lát, csak játszik a homokozójában. Majd készítünk neki mindenféle finomságot, és a nagyija olvashat neki a mesekönyvekből, olaszul taníthatja és ilyesmi. Carmela tényleg Enzo legnagyobb rajongója, így igazán nem lesz nehéz rávenni, hogy maradjon velünk egy kicsit tovább.
- Inkább mondanám azt, hogy elpusztíthatatlan. - golyóálló? Ne akarjon átverni, amikor először találkotzunk, a saját szememmel láttam a testén a friss hegeket, amik épp csak begyógyultak. Aztán el kellett mennie különböző orvosokhoz is, mert aggódtunk, hogy a belső sérülések esetleg komolyabbak voltak mint elsőre hittük volna. Engem nem ver át, tudom jól, hogy baja eshet, sőt bele is halhat az útba. De ha mennie kell, nem fogom tartóztatni, akkor sem ha bele fogok bolondulni, akkor se ha gyomorfekélyt kapok az aggodalomtól. Jól esik az ölelése, amikor arra gondolok, hogy mennyire törékeny a családunk.
Már éppen elújságolnám nekik, hogy raviolit csináltam, Enzo kedvencét is, aminek a közepén egy tojássárgája van (ezt majd frissen főzöm ki nekik), meg Franco favoritját is, amikor látom, hogy a békés homokozást egy kéretlen betolakodó zavarja meg.
- Semmi baj, már nem bánthat. - csitítom, mert megijedt kicsit attól is, hogy felkaptam a homokozóból, attól is ahogy az apja rászólt (bár próbálta visszafogni magát de türelmetlen hangon). Előfordul az ilyesmi, hogy mindenféle mérges pók, kígyó és skorpió téved be a kertbe, de mégis! Enzo közelében?! Nem láttam jól, nem tudom mennyire halálos fajta, de elég lett volna egy rossz mozdulat és vége mindennek. Persze, hogy idegesek vagyunk.
- Enzo. Soha többet ne játssz ilyen állatokkal, már apa is kérte. Soha. Érted amit mondok? - fordítom magam felé az arcát, hogy biztosan rám figyeljen. A kíváncsi kisfiú persze még a szeme sarkából követi ahogyan a testőr a vödörrel együtt a kerítéshez megy, de kicsit megrázom finoman, hogy rám figyeljen inkább. - Enzo! Ez fontos.
- Adok neki ennit. - motyogja mentségeként, egy kicsit dacoskodva de most csak a szigorú anyáskodó nézésemet kapja válaszul.
- Nem. Ha meglátsz bármit ami nagyobb mint a katicabogár akkor elszaladsz. Ígérd meg! - csepp kis kezeiben morzsolgatja a homokot, láthatóan össze van zavarodva.
- Homoksüti adok neki ennit. - biggyed sírásra a szája de még erősködik. Tiszta apja! Tanácstalanul pillantok fel életem párjára. Úgy tűnik a fiúnk nem igazán fogja fel, hogy milyen veszélyes dolgot csinál amikor skorpiókat akar homoksütivel etetni.
- Nem adsz neki ennit. Elszaladsz és nem piszkálod különben oda kell menned ahová Marcello bácsi került. - egy szerencsétlenül sikerült találkozón sérült meg a családunk egyik tagja, egy jóbarátunk Marcello. Az ő fia keresztelőjének az előkészületei közben ismerkedtünk meg Francoval. Most Marcello bácsi halott, és mivel a gyerekeink közel állnak egymáshoz, Enzo sokáig kereste a “bácsikáját” akit korábban sokszor látott a házban. Azt mondtuk neki, hogy elment egy olyan helyre, ahonnan nem lehet haza jönni. Persze neki szép helyként írtuk le a dolgot, de Enzo már akkor is nagyon megijedt, mert fél attól, hogy milyen ha valaki nem mehet haza. Most is látom az arcán a rémületet, de szarok rá ha ez az ára annak, hogy végre befejezze a különböző mérgespókok és skorpiók simogatását.
Meglepetésemre Franco felé nyújtózik, úgy tűnik most én lettem a csúnya gonosz mami aki megijeszti és még csak a játékot se engedi az állatokkal. Oké, néha kicsit szigorú vagyok vele, de nem mentem túl a határon… vagy igen?

*Imádom, amikor szájal velem. Mondjuk az is igaz, hogy csak akkor tűröm el, ha csak magunkban vagyunk. Az én helyzetemben nem elfogadható, ha a feleségem nyíltan szembe száll velem. Szerencsére ezt Angie már jó tudja. Édesanyám kiváló tanára volt abban a néhány hónapban és azóta is sok tanácsot ad neki... Tudom ezt jól annak ellenére, hogy semelyikük nem beszél róla. Szóval igen, Angie feleselése nekem felér egy előjátékkal. Mondjuk a fiúnk születése óta már nem azok a hangos ágytornák vannak, hisz a szomszéd szobában alszik a gyerek. Valami egészen más szintre emelkedett a kapcsolatunk. Talán a korral változunk? Nem tudom. De egy biztos, a nejem iránt érzett szerelmem egy cseppet sem csökkent.*
-Tökéletes születésnapja lesz Enzonak. *Vannak dolgok, amikből nem engedek. Az egyik ilyen pedig Enzo nagy napja. Oké tudom, két évesen ezt ő még nem fogja fel, hogy miről is van szó. Én viszont hamarosan elmegyek egy időre és ki tudja, hogy mikor és hogy fogok ismét hazatérni. Valószínűleg magam miatt volt ennyire fontos ez az egész.*
-Meg is ölném Massimot, ha nem jönne. *Azt hiszem nem viccből mondtam. Massimo évek óta vigyáz az anyám biztonságára... eddig hiba nélkül. Nehezen bízom rá másokra a szeretteim életét. Ő pedig sok-sok éve szolgálta apámat is, aztán később én neveztem ki édesanyám személyi testőrévé. Hogy ezek után mi lett köztük... Az elején piszkálta a csőrömet, mert tartottam attól, hogy majd a munka rovására fog menni. Nem így lett. Az anyám meg egyenesen kivirult, így ha nem is tetszett, de kénytelen voltam elfogadni ezt a románcot. Rég találkoztam a fickóval, de azért majd elbeszélgetek vele. Na nem durvulásra gondolok, olyan normálisra csak.*
-Ha valaki, akkor én nem vethetem a szemére, hogy felelőtlen. *Gondoljunk csak bele, hogy én teherbe ejtettem a tudta nélkül. * - Azért mentem bele, hogy nála lakjon, mert volt valami Cesare szemében, amikor először elhozta hozzám Lanat. Aztán rájöttem, hogy ugyanilyen voltam, amikor megismertelek. Csak annyit tegyél meg nekem, hogy legyél kedvesebb a lánnyal és ha kérdése van, segíts neki. *Böktem játékosan oldalba. Szerintem pontosan tudja mire gondolok. Angienek megvan az egyedi stílusa, amit Lana lehet a lelkére vesz jobban, mint kéne. Meg talán az én vadmacskámnak sem ártana, ha lenne itt egy másik nő, akivel beszélgethet. Tisztában vagyok vele, hogy itt túlteng a tesztoszteron.*
-Sajnálom amore mio! Igyekszek, ezt tudod. *Nem tudom mennyire van tisztában azzal, hogy van egy másik énem is, amit itthon gondosan rejtve tartok. Lehet beteges, de ez van. Az egyszer biztos, hogy nem akarom, hogy ő vagy Enzo meglássa valaha is. Biztos vagyok benne, hogy utána már nem tudnának úgy rám nézni. Penge élen táncolok? Meglehet! De az életem már csak ilyen. *
-Akárhogy is, de nem szabadulsz tőlem. *Tudom, hogy mindig fél, hogy ismét lelőnek, amit talán már túl sem élnék. Viszont javára mondom,hogy jól kezeli ezt a helyzetet. Gondolom részben ez is anyámnak köszönhető. Ő már csak tudja milyen maffiafőnök feleségnek meg anyjának lenni. A félelem állandó társa.
Talán ezért is öleltem szorosabban magamhoz. Az életem középpontja lett Angie, mióta csak megismertem. Először csak a terhesség miatt, aztán beláttam magamnak, hogy beleszeretettem.
Olyan idilli volt minden, mint egy hétköznapi családnál. Itt ült velem a fűben és a fiúnkat néztük, ahogy a homokozóban készíti a homoksütiket. Aztán egy pillanat alatt változott minden álomból rémálommá. Enzo skorpiót talált, ami errefelé nem meglepő, de ezúttal meg akarta etetni. A gyermeki ártatlanság... Szegény szipogva pöszén magyarázta, hogy csak enni akart adni neki. Megértettem Angie aggodalmát, hogy ne értettem volna.... Én a para papi mindentől óvtam Enzot.
Abban a pillanatban, ahogy Angie kimondta Marcello nevét, már tudtam, hogy ebből semmi jó nem fog kisülni. Enzo kis szája legörbült és hozzám akart jönni, ami tényleg nagyon meglepő. Sokkal többet van az anyjával, így van jól, hogy hozzá jobban ragaszkodik. Ezért is volt rossz jel, hogy el akart jönni tőle. Sóhajtva vettem át a szipogó kisfiúnkat. Két szék között voltam a padlón. Kinek adjak igazat?
Szavak nélkül is láttam a feleségemen, hogy erről beszélnünk kell még.
Mintegy végszóra, megjelent az egyik kedves szobalányunk, akivel Enzo is jóban van.* - Enzo, most menj Marisával és mossátok meg a kezed evés előtt. *Nagy nehezen, fájó szívvel letettem a fiúnkat és a kezét Marisa kezébe tettem. Megsimogattam a buksiját és csak néztem, hogy örökké csacsogó Enzo csendesen megy a lánnyal. Mi lesz ebből még... *
-Ne félj, minden rendben lesz. *Öleltem magamhoz Angiet.* - Meg fog nyugodni. *Megsimogattam az arcát bíztatásképpen, aztán megfogtam a kezét.* -Menjünk és nézzük meg mi finomat készítettél nekünk. *Nehéz családfőként is helyt állnom. Még nehezebb állást foglalnom ilyen esetekben, hisz a gyerek előtt nem lehet nézeteltérés, előtte egy álláspontot kell képviselnünk. Nehéz szülőnek lenni, de hát senki nem mondta, hogy könnyű lesz. Ma este viszont biztos beszélgetünk Angievel, mert ahogy látom rá fog férni.*