when nothing goes right, go left.
A filmekben mindig olyan romantikusan állítják be az árvák sorsát. Szegény gyerek, akit magára hagytak, felnőttként mindent feltesz arra, hogy megtalálja a szüleit mert űr van a kis lelkében. Baromság. Én a magam részéről remélem, hogy a két seggfej, akik erre a világra csináltak aztán kiraktak az út szélén és elhajtottak – nos, remélem hogy már aznap feldobták a talpukat. Ha mégis előkerülnének, saját kezűleg tekerem ki a nyakukat, amiért képesek voltak a semmi közepén hagyni egy idegen országban egy három éves kislányt. Ember az ilyen?!
Angelle Dawson, ez a nevem, az árvaházban a Smith nevet adták nekem jobb híján hiszen spanyol ajkúként és három esztendősen csoda, ha az Angelle nevet el tudtam makogni nekik. Dawson az ex férjem neve. Ricky Dawson egy volt közülünk, mondhatni együtt nőttünk fel. Bármit megtettünk volna, hogy kikerüljünk a rendszer óvó pillantásai közül, így tizennyolc évesen összeházasodtunk. Jó heccnek tűnt, és házasként már magasról tett az állam arra, hogy merre csellengünk. A magam ura lehettem, ha mást nem is, ennyit köszönhetek Rickynek a nevén kívül. Mindent egybe vetve pocsék házasság volt, már akkor se működött amikor belevágtunk.
Pedig, eleinte akartam, hogy működjön. Egy valami igaz a mesékből: az árva kislányok arra vágynak, hogy szeressék őket, gyereket akarnak és családot. Karácsonyt pulykával és karácsonyfával, színes díszekkel. Szülinapot tortával és ajándékokkal. Éjjelente valakit, akihez hozzá bújhatnak és úgy érezhetik otthon vannak. Na, ez sose volt meg Ricky mellett. Nagy seggfej volt világ életében, és hiába is vergődtem, hogy a feleségeként valamiféle boldogságot vagy ahhoz hasonlót erőszakoljak ki kettőnknek, ő annyit vedelt, hogy lassanként eljutottunk oda, hogy karácsonykor nemhogy díszekre és pulykára nem futotta, de még kenyérre se. Ekkor döntöttem úgy, hogy elhagyom és elválok tőle. Nem soká tiltakozott, így a házasságunk alig tíz hónapot élt, majd szép csendben vége is lett.
A válás után ha lehet csak még nehezebb volt. Visszasírtam az árvaházat és a hülye szabályait is, mert ott legalább volt fedél a fejem felett, volt étel az asztalon és minden nap ugyanarra a kényelmetlen kis ágyra fekhettem le. A válást követő négy évben nem volt otthonom, de még egy kis lyuk se amit annak nevezhettem volna. Nem azért ugráltam ágyból ágyba a pasikkal, mert olyan jól esett szinte minden este mással elmenni, hanem mert ha nem teszem egy aluljáróban vagy egy buszmegállóban alhattam volna. Egy kis táskám volt, benne két váltás ruha, ez minden.
Két éve Giorgio, az egyik haverom még az utcáról, beajánlott Toby mellé lótifutinak. Nem volt épp életbiztosítás az üzeneteket és mindenféle „gyanús csomagot” cipelni a város különböző pontjaira, de a műhelye melletti kis szobában (lyukban) meghúzhattam magam. Néha ugyan hallottam és láttam olyasmit amit soha de soha nem akartam de azért volt már rosszabb is. Mondjuk, míg élek nem fogom semmivel sem felcserélni a csont hangját amikor törik, vagy azt, hogy a májon lőtt ember vére fekete.
Ma már jobb, bizony! Egy aprócska garzont béreltem, a város egyik legolcsóbb környékén, hisz jobbra továbbra sem futja. De idő közben szereztem érettségit és esti tagozaton tanulok a főiskolán is. Restaurátor leszek, ha minden igaz. Továbbra is Toby műhelyében dolgozok, mivel neki már nincs kedve a bútorokkal pepecselni. Mégis az a fedezet, a legális pénzforrása. Így aztán hamar megtanultam a dolgokat, és bár nem vagyok még profi, egész szépen újítom fel a bútorokat amiket ide hoznak, vagy épp készítek újakat ha az a megrendelés. Napi tíz-tizenkét órát dolgozok, nyakig állok a fűrészporban, a púderként reppenő porban amit a fa csiszolása közben gyártok, büdös pácokkal és lakkokkal van dolgom. Hadd ne mondjam milyen szagom van mikor hazaérek!
Mindazonáltal, barátaim azok vannak. Nem vagyunk az a koktélozós társaság, mi inkább illegális gyorsulási versenyekre járunk és üvegből isszuk az olcsó rumot vagy tequilát. Semmiért nem cserélném el őket, még akkor sem, ha a múlt héten is, Alejandro, az egyik barátom lőtt sebbel támolygott be a lakásomba, hogy lássam el a sebét. Hiszen kórházba mégse mehetett, ott kérdezősködtek volna meg minden. Kinek hiányozna az! Mindenesetre, azt ígérte az ellátásért és pátyolgatásért cserébe, hogy egy olyan puccos helyre visz majd el vacsorázni amilyet még nem láttam. Állok elébe, csak előbb gyógyuljon meg legalább annyira, hogy ha fizetni kell, elő tudja húzni a zsebéből a tárcáját.
Nem cserélném el ezt az életet senkivel sem. Persze, vannak dolgok amikre továbbra is vágyok. Ki ne álmodozna fehér kerítésről meg rohangáló kölykökről? De nem lóg bilibe a kezem, tudom, hogy ezért meg kell dolgozni. És ha sose jön el, ha nem adatik meg, nem fogok mást hibáztatni csak azt a két véglényt akik ott hagytak az út szélén megrohadni. Mert tudni fogom, hogy én megtettem mindent.
Kiegészítés:
Mint egy villámcsapás, úgy érkezett az életembe Franco. Bár nem akartam, hogy még több közöm legyen az alvilági dolgokhoz, sikerült beleesnem a pasiba mint vak ló a gödörbe. Eleinte állandóan balhéztunk, szinte mindenen, de azt hiszem a mélypont akkor jött el amikor a hátam mögött babrált a fogamzásgátlóval, nekem meg már túl későn esett le a tantusz. Természetesen a kisfiam Enzo a szemem fénye, de mikor tudomást szereztem a létéről, és arról, hogy tulajdonképpen ez a jóképű olasz vert át a palánkon, nem éppen voltam mosolygós kedvemben.
Később még jobban összevesztünk, annyira, hogy menekülőre fogtam a dolgot. De mégis hová mehettem volna? Ironikus módon az anyjánál húztam meg magam. Szerencsém volt, hogy épp ennek köszönhetően sikerült rendezni a konfliktusaink többségét, persze maradtak nyitva kérdések bőven.
Ma már a legnagyobb ellentéteket köztünk a nevelési elveink különbözősége okozza. Ő túlfélti, elkényezteti a kisfiút, én meg úgy vagyok vele, hogy ha kap néhány kisebb pofont az élettől, legalább megtanul alkalmazkodni és megél a jég hátán. Nálunk ha elesne a gyermek, az apja rohan oda, és kezdi el ölelgetni, én csak nyugtázom az esetet… amíg nem tört el semmije, és nem ömlik a vér, minek aggodalmaskodni? Szerintem Enzo attól szokott megijedni és elsírni magát, amilyen cirkuszt csap az apja egy-egy horzsolásból.
Hogy mi a helyzet a többivel? A maffiával, az erőszakkal és az összes többi sötét dologgal, amikkel Franco élete tele van? Fogalmazzunk úgy, hogy megtanultam elfordítani a fejem, és csak azt látni, amit látnom kell.